Göncz László: Olvadó jégcsapok - Pannónia könyvek (Pécs, 2003)
Nehéz esztendők
litikában, én becsületesen megteremtem a családom kenyerét, iskolába és templomba járatom gyermekeimet, és nem törődöm én a hatalommal. Engem eddig még nem bántott senki, én nem mondhatok róluk semmi rosszat.- Mit akart akkor hát az ember? - kérdezte türelmetlenül László sógora, aki közben ugyancsak csatlakozott a hazafelé közeledő csoporthoz.- Addig-addig beszélgettünk, hogy azt találtam neki mondani, hogy én egyre jobban megismerem őt a beszéde alapján. Pedig valójában nem volt igaz. El sem tudtam képzelni, kiről van szó. Miért, miért nem, azt máig sem tudom, azonban amikor Alsólendvához közeledtünk, az én utasom arról kezdett beszélni, hogy Isten már nem nézheti soká ezt a szenvedést, ami a nyomorult magyar népet érte. Nemsokára történni fog valami rendkívüli. Ezért mindenki készüljön fel azokra az időkre, amikor beköszönt a változás órája. Szavai egyre varázslatosabbak lettek, mintha jövendölt volna. A világ végéről is kezdett beszélni, de én az egészből nem sokat értettem - a leány meg amúgy is elaludt a szekérben -, mert végig annyira halkan suttogott, hogy alig tudtam néhány szavát elcsípni. Amikor megérkeztünk a városba, egyszerre csak azt mondta, hogy ő hamarosan megérkezik. Erre azt válaszoltam neki, hogy korábban még arról beszélt, hogy nem ide való, most meg egyszerre hazaért. Erre először nézett közvetlenül felém, szemei felcsillantak. Fehér kesztyűt vett elő a zsebéből, és a nyári estén az ujjaira húzta. Valamivel hangosabban mondta, mintha még most is hallanám: „Virág bácsi, maga jó ember. Az Isten segíteni fog magán. Tudja meg azonban, hogy én azért érkeztem most már meg, mert közel van a temető. Ott van az én otthonom. Én nem vagyok már az élők sorában, az Úr a halottaimból küldött vissza, hogy szolgálatot tegyek neki. Valamikor itt a városban voltam pap, ezért én magát jól ismerem. Isten vele!” Miután ezt kimondta, mintha a föld nyelte volna el. A temető legalább húsz lépésnyire van a főúttól, de a következő pillanatban már nem láttam, Igaz, én még arra se mertem nézni. Reszkettem, annyira féltem. A leányomat ébresztgettem, hogy könnyebben legyek úrrá a félelmemen, azonban ő mélyen aludt. Többen hangosan felkacagtak az elmondottak után. Vendel bácsi szemrehányóan nézett rájuk és mormolt valamit magában. 63
