Göncz László: Olvadó jégcsapok - Pannónia könyvek (Pécs, 2003)

Nehéz esztendők

- A feleségem örökölt egy kis földet Völgyifaluban - folytatta Mihály bácsi. - Én a tehenes fogatommal két órát használok, amíg lassan odaérek a birtokhoz. Ezért rendszerint már nagyon korán reggel elindulunk, és csak alkonyat után, este jövünk vissza. így a munkából sokat el tudunk végezni - mesélte a történetet az idős ember. - Amiről beszélni akarok, az meg első alkalommal úgy történt, hogy amint elhagytuk a völgyifalusi temetőt, egyszer csak egy magas, sötét alak mellettünk termett, köszönt illendőképpen, és nagyon csendesen megkérdezte, hogy felülhet-e a szekérre. Azt mondtam neki, hogy szívesen felvesszük a szekérre, hiszen a mi teheneink mindig jó húsban vannak, elbírnak azok kettő helyett három embert is. Először beszéltünk erről is, arról is, én elmeséltem neki a napi munkánkat. Ő csak rövid, nagyon halk szavakkal felelt vagy kérdezett tőlem valamit. Amikor én megkérdeztem tőle, hogy hová megy, azt felelte, hogy Alsólendváig tartana velünk, mert ott van dolga. Nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, ezért arról faggattam, hogy késő este egy úr, mert azt mindjárt láttam, hogy az volt, ugyan miért botorkál egyedül a sötétben. Erre a kérdésemre nem válaszolt, csupán - amikor megkérdeztem tőle, hogy hová való - annyit mondott, hogy nagyon messziről jött. Nem tudtam mire vélni ezt a nagy titokzatosságot, ezért tovább faggattam. Először nem nagy sikerrel. Arra is nagyon ügyelt, hogy a kendőszerű ruhaformával takart arcát ne nagyon láthassam. Talán félt, hogy megismerem?! Nem tudom. Egy idő után aztán abbahagytam a faggatást, majd hosszú csend következett. Töprengtem magamban, hogy még baj lehet ebből az egészből. Hátha valami kém vagy tolvaj, hiszen tudjátok, hogy az ilyenből mennyi akad manapság. Egyszer csak magától megszólalt halkan az én utasom, és azt mondta, hogy ő bizony jól ismer engem. Erre mintha megkeményiilt volna bennem a vér. Ő mindjárt látta kétségbeesésemet, ezért nyugtatni kezdett, hogy ne féljek, hiszen nem akar ő nekem sem rosszat. Csak az út fáradalmait kívánja megkönnyíteni. „Jól van hát”, válaszoltam neki, „de ha ismer engem, és őszinte a szándéka, akkor miért nem mondja meg a becsületes nevét?” Erre a kérdésemre nem válaszolt, hanem másra terelte a szót. Megkérdezte, hogy „az emberek körében milyen hangulat uralkodik? Lázadnak-e a magyarságot elnyomó politikával szemben?” Mivel nem tudtam, hogy kivel beszélek, féltem a kérdéseire válaszolni. Azt mondtam neki, hogy én bizony nem tudom mi a helyzet a po62