Göncz László: Olvadó jégcsapok - Pannónia könyvek (Pécs, 2003)

Az elveszett haza

élt meg, mint egykor a galíciai és Isonzó folyó menti harci sikerek alkalmával.

Érdekes módon Kiss Lászlónak a vörös hadseregből való távozása is véletlenszerű volt. Még a tanács-állam bukása előtt lehetőség nyílt arra, hogy egy műszaki alakulat keretében visszautazzon Budapestre. Éles eszének és világos látásának köszönhetően már a nyár folyamán fel tudta mérni a tényleges helyzetet. Még mélyebben megismerhette azt a lehetetlen állapotot, amelybe Magyarországot az elveszített világháború, valamint az azt követő kül- és belpolitikai események sodorták. A fővárosba visszakerülve már pontosan tudta, hogy a Tanácsköztársaságnak meg vannak számlálva az órái, sőt az is a tudomására jutott, hogy a délnyugati végeken, az ő szűkebb szülőföldjén is rendkívüli dolgok történnek. Mindezek után László elhagyta a vörös hadsereget, ami akkor már nem igényelt különösebb erőfeszítést és kockázatot. Úgy hagyta el az alakulatot, hogy annak még nyoma sem maradt.

László szeptember 1-én érkezett meg a zalaegerszegi pályaudvarra. Ott győződött meg véglegesen arról a szomorú eseményről, hogy Alsólendvát és a hozzá tartozó járás jelentős részét, többek között az ő faluját is, a szerbek ismét megszállták. Ez alkalommal azonban már a katonai benyomulás a párizsi békekonferencia jóváhagyásával történt. Egy kereskedő számolt be neki a legfrissebb hírekről, aki azt is elmondta, hogy létezik már határ is, amelyen nem lehet csak ügy könnyűszerrel átkelni.- Én mégis hazamegyek! Ha a föld alatt jutok is a mi kis falunkba, én akkor is látni akarom szeretteimet. Ha még élnek szegények- tette hozzá szomorúan László.- Próbálkozzál csak, fiam - szólt a nála jóval idősebb ember -, bizonyára többen is vagytok hasonló helyzetben. Manapság még százával érkeznek az egykori katonák haza.

A hallottak után vetődött fel Lászlóban először a korábban csak valahol a tudata mélyén lappangó félelem, hogy ő most tulajdonképpen haza nélkül maradt. Az a föld, amiért ő harcolt, és az a haza, amiért Albert, a Csúcs Jenő, a Péter Pista és sokan mások elestek, amiért a legtöbbet adták, amit egy embernek módjában áll nemzetéért, családja békéjéért feláldozni, az nem létezik többé. Ahová most ő kívánkozik, az egy idegen ország gyűlölt földje, mert bizonyára a Mura menti kis magyar falvak lakosságát a hódítók nagyon gyűlölik.

23