Göncz László: Olvadó jégcsapok - Pannónia könyvek (Pécs, 2003)
A nagy vesztes
Sok már a kereszt Kiss László novemberben már nem „viselt” gipszet a lábán. Sántikálva ugyan, de tett-vett a ház körül. A szomszédoknak nem kellett állandóan a segítségére sietni. Ennyire gyors felépülésre ő maga se számított, de kegyelmes volt hozzá az Úristen. Ezen a novemberi napon szokatlanul szép volt a délelőtt. A köd hamar felszállt, és az évszakhoz képest melegen sütött a nap. Úgy gondolta, hogy most is megteszi azt a rövid körutat a mezőn, amelyet néhány napja rendszeresen gyakorolt. Bejárta a birtokának egy részét. Már csak két nagyobb földterület volt a „vagyon”, a többitől sajnos meg kellett válnia. Ennyit azonban meg akart tartani, hogy maradjon azért valami az utódoknak is. Ne mondhassák róla, hogy mindent elherdált. Egy sétabot segítségével nekivágott a mezőnek. Úgy gondolta, hogy ha a mezei keresztig elér, akkor talán kibírja a mintegy másfél kilométeres út fáradságait. Jól számolt, mert nagyobb nehézség nélkül eljutott a mezei keresztig, ahol illedelmesen keresztet vetett magára, majd folytatta útját a mezőt átszelő kis patakocska hídja felé. A hídhoz is szerencsésen megérkezett. Az úton senkivel sem találkozott. Onnan további néhány száz métert kellett megtenni a szántóföldig, amely közvetlenül a határ mellett terült el, és ahonnan annak idején a határőrök kétszer is elhajtották. Csupán öt-hat méter választotta el Magyarországtól. Most már nem láthatta a laktanyát, mert közben annak a helyére egy pompás, gomba-alakú határátkelőhely épült. A magyar nemzeti zászló azonban azon is ott lobogott. A bokrok és a fák ágai valamennyire eltakarták a határon túli tájat, azonban a lombok között fel-felcsillant a zászló. László már gyermekként is kedvvel bámulta a magyar zászlót, amikor ünnepnapokon Alsólendva utcáin megláthatta a nemzeti lobogót. Hej, Istenem, mikor volt az, gondolta magában, még Ferenc József idejében. Miután elcsatolták a vidéket, akkortól meg szinte leste az alkalmat, hogy a nemzeti lobogót valahol megláthassa. Nem utálta ő senki zászlaját sem, talán még ellenszenvet sem érzett más népek nemzeti szimbólumaival szemben, azonban erőteljesen érezte, hogy a tudata mélyén elszakíthatatlanul kötődik a magyarságot jelképező piros-fehérzöld színharmóniához. 186
