Göncz László: Kálvária - Pannonia könyvek (Pécs, 2011)

- Ne beszéljél balgaságokat! Te még alig éltél, és annyi szép és értékes nap van előtted. Tudod, az én nagyapám számtalanszor elmesélte, hogy őt már halára ítélték valahol németföldön, amikor a franciák fogságába esett, és már a vesztőhelyre vezette őket a kivégző osztag, amikor egy óriási felhőszakadás zúdult rájuk. Az őrség csak azzal tudott foglalkozni, hogy a vihar el ne ragadja őket. Mindenki, aki csak tehette, egy fatörzset vagy nagyobb bokrot ragadott meg, hogy el ne söpörje a dombokról óriási mennyiségben hömpölygő vízáradat. A természeti csapás a három jogtalanul halára ítélt embernek az élet folytatását jelentette, hiszen amikor jó két órával később csillapodott a vihar, majd elállt az eső, a nagyapám és a két társa csodával azonos módon még mindig egy-egy fa törzsét markolták, a kivégző osztagnak pedig híre, hamva sem volt. Később már nem kereste őket senki. Most is csak azt mondom, hogy imádkozzunk és reménykedjünk! Kell történni valaminek, ami a mi segítségünkre lesz.

Berta hallgatta a kedves embert, azonban nem hitt semmilyen változásban. Saját személyét illetően talán túlságosan nem is kívánta azt. Kevésbé a zsidósággal kapcsolatos elrettentő hírek miatt aggódott, az adott helyzetben sokkal inkább egyéni és családi gondjai szomorították. Neki az elmúlt fél esztendő is felért a pokollal.

A következő órákban számtalanszor visszagondolt az elmúlt évekre, a szép gyermekkorra, a kanizsai diákeseményekre, Balogh tanár úrra, aki mindig azt mondta, hogy „ne a fajunk és származásunk miatt büszkélkedjünk vagy sopánkodjunk, hanem tegyünk azért, hogy okos emberként fontos egyénei lehessünk a magyar társadalomnak”. A legtöbbször azonban Péterre gondolt. A vele eltöltött kevés időt minősítette élete legszebb részének. Elfogadhatatlan számára, hogy a kapcsolat csak úgy megszakadjon. A könnyektől ilyenkor nem látott szinte semmit, és minden homályos alakban Pétert kereste. Tisztában volt azzal, hogy ő most nem lehet ott, de mély lelki gyötrelmei közepette arra a gyermekkori játékos mondókára gondolt, amelyet általában egy vékony akácfaágról egymás után leszaggatott levelek kapcsán mondogattak, az „élek, halok, szántok, vetek” szöveg többszöri felmondásával. Amikor valamelyik homályosan látott egyénnél az „élek” volt soron, jobban megtörölte a szemét, hátha mégis a ked-60