Göncz László: Kálvária - Pannonia könyvek (Pécs, 2011)

vese áll előtte. Mindez persze csak a kínkeserves gyötrelem játékimitációja volt.

Valahányszor a kis húgára pillantott, aki mélyen aludt, mindig furcsa aggodalom vett erőt rajta. Bárcsak elküldte volna őt az édesapja az ismerősökhöz, ott bizonyára jobb helye lenne. Ki tudja, miként viseli majd a zárt teret, illetve a különböző megpróbáltatásokat, hiszen ő még igazán gyerek. Ilyenkor mindig végignézett a zsinagóga alsó szintjén kuporgó embereken, és többször kezdte számolni, hogy hány, a kishúgánál fiatalabb gyermek van ott jelen. A számolásnak soha nem jutott a végére, mert közben gondolatai más irányba terelődetek. Néha kinyitották az ajtót, és némi élelmet és vizet adtak be, amelyet az összeterelt családok ismerősei, szomszédjai hoztak. A város polgárai nem mertek nyilvánosan véleményt nyilvánítani a zsidóközösség bezárását illetően, azonban nagyon sokan bánkódtak az események miatt. Néhány háziasszony perecet és pogácsát sütött nekik, és merészen elvitte a süteményt a zsinagógához. A csendőrök tettek néhány megjegyzést, de rendszerint beadták az élelmet a rászorultaknak.

A következő reggelen, 1944. április 27-én kiterelték őket a zsidótemplom elé. A gyermekek hangosan sírtak, haza akartak menni. Az útirány a vasútállomás volt. Csendőrök terelték őket a városközponttól mintegy másfél kilométerre lévő állomásépület felé. Nem voltak különösebben gorombák velük szemben. Az egyik asszony nem bírta vinni a fiát, aki már nagyobb gyerek volt, de a kificamodott bokájával nem tudott járni. Egy nagytermetű csendőr elvette tőle a gyereket, a vállára ültette, és ő vitte tovább a fiút. Az út mentén bőven akadt járókelő és érdeklődő. Nagyon sokan buzdítóan szóltak feléjük, többen a hölgyek közül sírtak. Sértő jellegű megjegyzést Berta csak egy kövérebb alkatú, idősebb férfitól hallott, aki furcsa hangnemben azt mondogatta az út másik oldalán kígyózó embereknek, hogy „remélem nem lesz viszontlátás”. Különösképpen nem foglalkoztak vele, mert többen megjegyezték, hogy szegény embernek elborult az elméje.

Már majdnem a vasútállomás épületéhez értek, amikor Berta megpillantotta kedvenc kutyájukat, a Farkast. A gyalogszerrel közlekedők után szaladt. A leány odaszólt hozzá, hogy azonnal távozzon haza, de Farkas nem hallgatott rá. Nem merészkedett egészen mellé61