Göncz László: Kálvária - Pannonia könyvek (Pécs, 2011)

velünk. Úgy látom, hogy maga valamiért szenved, és nagyon unja, hogy köztünk kell lennie.

Péter először nagyon megijedt, aztán észlelte, hogy a százados nyugodtabb hangnemben folytatja a beszélgetést. Nem szeretett volna olyasmit mondani, ami a hátrányára lenne. Az elmúlt napokban felismerte, hogy a hatalmi szerveken belül is nőtt a félelem és a bizonytalanság. Sokan gyanakvóvá váltak, a háború első szakaszában észlelhető eufórikus hangulatból, néhány elvetemült, sötét fickótól eltekintve, szinte semmi nem maradt. A százados szavait hallotta ugyan, közben azonban gondolataiban arra összpontosított, hogy a véleménynyilvánítással kivár. A rangidős tiszt pedig még hosszan mondta a tapogatózó szöveget, amire Péter leginkább csak arcmozdulatokkal reagált.

Több perces monológ után a százados hirtelen elhallgatott, majd a mutatóujjával jelezte a legénynek, hogy a székét emelje közvetlenül az asztala mellé, mert nagyon halkan kíván neki valamit mondani. Péter először habozott, aztán székét a százados íróasztala mellé húzta, ráült, és fejét egészen a felettes tiszt vállához helyezte. A százados hirtelen fölállt, az ajtóhoz sietett, majd kinézett a folyosóra, hogy meggyőződjön, senki nem hallgatózik-e. Majd visszaült a helyére és nagyon csendesen szólt Péterhez, tegezve ezúttal a nálánál jóval fiatalabb kollégát.- Bizonyára szigorú és durva embernek tartasz. Szeretném neked elmondani, hogy én is irtózom ettől az egésztől. Elszöknék innen, ha lehetne, de sajnos túlságosan mélyre csúsztam már a pocsolyába. Néhány elvetemült gazember rémtetteinek vagyunk mindnyájan a martalékai a hivatásos állomány kötelékein belül, de ha valaki ki próbál táncolni, azt a legdurvább módszerekkel megsemmisítik. Biztos forrásokból tudom, hogy esély sincs a helyzet megváltoztatására. A kormányzó számára egyértelmű, hogy a háborút elveszítettük, azt azonban nem egészen értem, hogy miért nem próbálkozott erőteljesebben a kiugrási tervekkel. Egyre nagyobb sebeket okozunk a térség társadalmának a testén, amiért bizonyára majd óriási árat kell fizetni. Atkozom a sorsomat és magamtól mindig azt kérdezem, hogy az élet miért sodort bele ebbe az egészbe, hiszen annyira jól megvoltam az

50