Kerecsényi Edit: Hetési női viselet és hímzések a Muraszombati Múzeum gyűjteményében (Zalaegerszeg, 1999)

Bevezető

BEVEZETŐ

A muraszombati Pokrajinski muzej pompás női viseleti anyagot őriz a II. világháború óta évtizedeken át a gyűjtőkörzetéhez tartozó Lendva környéki magyar falvakból, így a történeti Hetés területéről is.1 Ennek nagy részét 1955-70 között vásárolta Vlasta Koren, a múzeum néprajzos igazgatónője az akkortájt elhunyt utolsó „kontyos” asszonyok hagyatékából.

Amikor az 1980-as évek végén Eendvavidéken végzett néprajzi gyűjtőútjaim során erről értesültem, felkerestem a már nyugdíjas Koren asszonyt és kértem, engedélyezze az általa vásárolt és nyilvántartásba vett hetési darabok megtekintését, esetleg publikálását is. Nem volt ellene kifogása.

1993-ban a Pokrajinski muzej új igazgatónője azzal a feltétellel engedélyezte az értékes néprajzi anyag közzétételét, hogy az múzeumuk egyik évkönyvében jelenik meg majd először.2

A gyűjteményben e vidék magyar férfiviseletét is gazdag anyag képviseli: mintegy 2 tucat pompásan hímzett vászoning, sok vászongatya a hozzájuk tartozó „fölszedett” hímű azaz szedettes háziszőttes vászonkötényekkel, de a tanulmány megszabott terjedelme és más körülmények nem tették lehetővé együttes ismertetésüket. Ezért azt később tervezem bemutatni.

Az I. világháborúig Hetés egyike volt a Dunántúl legarchaikusabb néprajzi csoportjainak. Kialakulásában Göcsej és az Őrség közelsége valamint a szomszédos horvát és szlovén ajkú lakosság hatása játszott nagy szerepet, egyszersmind az a tény, hogy e vidék évszázadokon át az Esterházyak alsólendvai uradalmához tartozott.3 Kiterjedését neves kutatói: Szenté Arnold, Bellosics Bálint, Gönczi Ferenc és Szentmihályi Imre nem egyértelműen határozták meg4, ám ez jelen tanulmánynak sem feladata.

Munkám során három fő cél lebegett a szemem előtt:

1. A hetési viseletről és hímzésről való ismereteink gazdagítása. A hazai múzeumokban ugyanis csak igen szerény anyag található e vidékről, mert Trianonban eme kis létszámú, de sajátos népművészete és kultúrája miatt annál jelentősebb néprajzi csoport túlnyomó részét a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolták. Magyarország határai között mindössze néhány kis település maradt: Bödeháza (és a már hozzá tartozó Jósecz azaz Szentistvánlak), Gáborjánháza, Szíjártóháza, Szombatfa.

2. Mivel Koren asszony nem tudott magyarul, az általa vásárolt értékes viseleti darabok készítési és használati adatait, sőt néha a népi nevét sem tudta pontosan lejegyezni. Ezért sietve felkerestem a még élő, a leltárkönyvben és leírókartonokon feljegyzett eladókat, örökösöket, szomszédokat, és igyekeztem a még felgyűjthető visszaemlékezéseket, adatokat pótolni.5

3. Végül egy olyan mintagyűjteményt szerettem volna összeállítani, mely az amúgy is gazdag zalai fehérhímzések között méltón képviseli a Lendvavidék mintegy húsz településén élő, életerős magyar lakosságot. Reméltem, hogy sikerül beilleszteni a hetési fehérhímzést az évtizedek óta kutatott, részben már feldolgozott zalai fehérhímzések1’ sorába: megvizsgálni a hasonlóságokat és különbözőségeket.

Ennek érdekében a népi hímzéseket a Lendvavidéken is tanító szakemberekkel, népi iparművészekkel egy olyan könnyen használható mintagyűjtemény összeállítását terveztük, amit a hazai és szlovéniai kézimunkaszakkörök lelkes tagjai egyaránt haszonnal forgathatnak majd és viseletűkben, otthonukban hasznosíthatnak.7

A muraszombati múzeum néprajzi leltárkönyvét tanulmányozván 1970-ig az alábbi jelentős női viseleti darabokat találtam a gyűjteményben:

8 bokrosujjú inget,

2 hosszú, toldott derekú vászoninget,

5 fehér vászon alsószoknyát,

5 piros pamutfonállal fölszedett derékpántú fehér vászon felsőszoknyát, „kiklinyt”,

2 tarkavirágos, újabb fölsőszoknyát,

5