Kerecsényi Edit: Hetési női viselet és hímzések a Muraszombati Múzeum gyűjteményében (Zalaegerszeg, 1999)
Az egyes viseleti darabok elemzése
E 511. (X. rajz, 33. kép) Petesháza Az 5,5 cm széles gyolcs fodrot különleges díszítőöltéssel varrták a kendőhöz, majd 2 cm széles fehér pamut gyári csipkével szegélyezték. E 579. (XI. rajz, 21-22. kép) Felsőlakos. A 9.7 cm széles fodor gyári csipkéből készült. E 597. (XII. rajz, 23-24. kép) Radamos - Göntérháza. A húzott fodor a kendő anyagából készült és fehér illetve bordó pamutfonállal hímzett. Az utóbbi szálszámolásos. E vállkendőt szintén Soós Péter adta el (Radamos 68), miként az E 36. leltári számút. Ünneplő „melkötü kendü” ez is. A szélére varrott fodor is váltakozva ismétlődő fehér lyukhímzéssel és bordó szálszámolásos, tapétaöltéses hímzéssel ékes. Valószínű, hogy egy kontyos asszony, Danes Borbála viselte még őket. E 606. (XIII. rajz, 25., 26., 34. kép) Petesháza. A sűrűn ráncolt fodor a kendő anyagából készült és fehérhímzéses, miként az E 511. sz. „melkötü kendü”. Ezt, valamint az E 511 sz. kendőt Simon József adta el Mátyás Katalin hagyatékából. Az utóbbi egyszerűbb kendőt édesanyjától örökölte, aki a családi hagyomány szerint saját maga hímezte. E 499. (XIV. rajz, 27-30. kép) Pince-Gyertyános, Kosa Rozália hagyatéka. A kendő két oldalát szélesen visszahajtották, és 10 cm széles fodrot varrtak hozzá, melyet 3 cm széles, piros, laposöltéses sorminta díszít. A fodorhoz 5.7 cm széles fehér gyári csipkét öltögettek, melyhez végül keskeny, piros pamutcsipkét is horgoltak. E 500. (XV.rajz, 31-32. kép) Radamos. Fehér pamutfonállal 6 cm széles csipkefodrot öltögettek hozzá, melynek két utolsó sorát piros horgolás élénkíti. E két utolsó kendő hímzését szemmel láthatóan ugyanazon asszony tervezte és nyilván hímezte is. Nevét és a készítés idejét, sajnos, a feledés homálya borítja. A vékony gyolcs kendőknél Hetésben szokatlan szálszámolásos hímzés 2 db-on lelhető fel. Egyiknél a derékszögben végigfutó szélmintát varrták ki ily módon (E 499), a másiknál pedig a kendő fodrán (E 597) alkalmazták. Mivel a kendők készítési idejét nem ismerjük- többnyire az 1870-1900 közötti évekre tehetők - feltételezhető, hogy a kendőhímzések fénykorában a kevés pirossal élénkített szív-, rozetta-, és rozmaringmotívum volt a legkedveltebb, míg a piros pamuthímzés túlburjánzása és a túldíszítettség már a hanyatlás jele. A hímzett fehér vállkendőket a fiataloknál -majd a középkorú asszonyoknál is - fokozatosan kiszorította a kasmérkendő és a többi gyári termék. A kötény, „elekötü” Szente Arnold 1898-ban megjelent13, a lendvavidéki magyar asszonyok viseletét ismertető cikkében azt írja, hogy az asszonyok a „hetvenhétszer” ráncbaszedett, fehér kikliny előtt fekete kartonból varrt, alján kacskaringós, piros vagy sárga hímzéssel szegélyezett kötényt viselnek, amely mintegy 2 cm-rel rövidebb a szoknyánál. Megjegyzi még, hogy a nők néhány év óta rohamosan hagyják el régi viseletűket, s hogy az új, divatos darabokat ügyeskezű, már ebből élő asszonyokkal csináltatják titokban. Bellosics Bálint 1903-ban megjelent kis tanulmányában14 be is mutatja e kötények hímzését, sőt ,A hetési asszony régi ünneplője” feliratú képen egy pacsás asszony már sötét színű szoknyát visel, előtte kétszeles, színes fonállal hímzett köténnyel. A kötény alja mindkét képen íveken cakkozott, ám az utóbbin a széles, fekete „elekötü” két széle valamint közepe is színes sormintákkal díszített. Úgy tűnik, hogy a kikliny előtt korábban viselt fehér vászonkötényt szintén rohamos gyorsasággal szorította ki a fekete szaténból, kartonból varrott, melynek színes, gyapjúfonállal történő hímzése rövid idő alatt közkedveltté vált. Az 1980-as években végzett első lendvai gyűjtéseim alkalmával az akkori idős asszonyok egyértelműen azt állították, hogy a színes gyapjúfonállal való hímzést az 1870-es években az iskolás lánykák alkalmazták, gyakorolták először a kézimunka mintakendőkön. Ám, hogy kik s mikor kezdték el a színes „szőrfonallal” varrt laposhímzést, szár- és lánc- valamint a huroköltést az új divatú, fekete kötényeken is alkalmazni, nem tudja senki. Tény, hogy a századforduló előtt már számos ügyes kezű, testi hibás vagy sokgyermekes szegény asszony foglalkozott a kötények ily módon való díszítésével. Miként Szente Arnold is utalt rá, munkájukat igyekeztek titokban végezni, talán azért, hogy az idős gazdasszony és a gazda ne tudja meg, hogy leányuk vagy a fiatal menyecske „loppal” mennyi terménnyel, zsírral, szalonnával vagy mással fizetett esetleg munkájukért. Úgy tűnik, hogy a közízlés színben és mintaszerkesztésben egyaránt rövid idő alatt irányt 13
