Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)

Aratás Hídvégen

pJL-irkad már az ég alja kelet felől, lassan hajnalodik. A sötétből előtűnik a sok szép, érett rozs- és búzatábla. Ezeket ringatja a reggeli szellő. Végre megjött a nagy nap, erre várt már a család apraja, nagyja. Sándor bácsi is már tegnap délután megkalapálta az aratókaszáját. A kökénybokorról vágott, évek óta használt takarítófa is előkerült az eresz alól, a kaszanyélre erősíti és máris készen áll minden. Ha kőrisfából csinálták a takarítófát, a vége a kasza felé elhajlott. Ez a levágott gabonát szépen ráfektette az állóra, ahonnan könnyen össze lehetett szedni a marokszedőnek. A kaszanyélen, középen és a végén garzsa volt, ezt fogta a kaszás. Indulhat a család, az érett, nagy tábla rozs már várja őket. Ebből a munkából mindenki kiveszi részét, még a nagyobb gyerekek is. Csak az idő tartson ki, mondja a gazda, ne legyen eső, hogy az új termés épségben kerülhessen be a kamrába. Bizony, ha a jégeső elveri a határt, oda a sok munka, és az évi termés.

Aratáskor korán kell kezdeni a munkát, mert ha előjön a nagy meleg, jobb az árnyékban, mint a mezőn. így szoktuk csinálni: korán reggel kezdtük és délig arattunk. A déli pihenő után folytattuk, és ha holdvilág volt, még késő este is arattunk, amíg csak látni lehetett. - Indul a család a Hatfészek felé. Így hívják a Szú'lcecsertának nevezett legelő melletti mezőt. Honnan kapta a nevét? Ki tudja? Lehet, hogy valamelyik nagy fán hat fészek volt egykor. - Ahogy megérkeznek, máris kezdik a munkát. Előbb a bugyogóskorsót és a tarisznyába kötött uzsonnát elhelyezik hűvös helyre. Aratáskor itthonról vittük a vizet bugyogóskorsóban. A kengyelén (a fülén) volt egy lyuk, azon ittunk. 3-4 kéve gabona alá tettük az élelmet, az anyám sarlóval csinált egy kis gödröt, abba állította a korsót, hogy hűvös maradjon benne a víz. A gazdagabbak bort is vittek aratáskor magukkal.

A gazda egy köszörülés után belevágja kaszáját a gabonatáblába. Nagy, kimért léptekkel halad, szép széles rendet vág maga előtt. A kaszás után Józsi gyerek, a kötélvetü következik. Szalmából font kötelet tesz Rozi néni, a marokszedő elé, aki sarlóval a kezében szedi a markot, egy kévére valót beletesz a leterített kötélbe. így haladnak tovább. Majd Péter bácsit, a csapat legidősebb tagját látjuk kévekötő fával a kezében, ő a kötöző. Osszeigazítgatja a szalmát, egy fürge mozdulattal összefogja a kötelet, majd a kévekötő fa hegyes végét a kötélbe dugva körülfordítja. Az így keletkezett csomót bedugja a kötél alá. Jó erősen kellett kötözni, különben ha már megszáradt a szalma, könnyen eloldódott és széthullott a kéve. Pedig amíg a gépre kerül, jó néhányszor meg kell fogni és odább tenni. Kati néni otthon maradt, megetette az állatokat. Majd ebédet főzött. Ha elkészült vele, utánuk viszi a mezőre.

Ahogy följött a nap, Lajos bácsi, a csordás is végigkürtölte a falut, kezdve az utolsó háznál a felső faluvégen. A falusiak az utcára eresztik szarvasmarháikat. Ezeket őrzi minden nap, egészen őszig, amikor vége a legeltetésnek. Viktor, Piku, Pájcsi Ferkó, Luter, Mári, hajtsd ki a fülest! Ez volt a nótája - legalábbis a falusiak így szokták magyarázni a kürt hangját. Ostorával nagyokat pattantott, hajtotta a csordát ki a legelőre.

A levágott gabona kévékbe kötve a tarlón fekszik, kezdődik az összerakás. A csapat tagjai hordják a kévéket, a gazda szép sorba rakja a kereszteket. Húsz kévéből van a kereszt, a huszonegyedik a pap, az van legfelül. A papkéve szó valószínűleg még a régi időkből való. Ügy mesélték az öregek, hogy a pap része volt abban az időben, amikor még jobbágyok voltak a falusi parasztok. Raktak hetest is három ágra, vagy tövére állították a kévéket. Mindig a nehezebb, nagyobb kévéket tették legfölülre, hogy ha vihar jön, ne tudja elborítani a kereszteket. A jószág hamar kiszáradott, hamarosan lehetett hordani haza. Hetésben rövid o-val ejtve jószágnak mondanak mindenféle gabonaneműt.

Gondolom, régen sem volt könnyű a parasztnak, de napjainkig is áll a mondás: „A szegény embert még az ág is húzza.” A szegényebb gazdák, akiknek erre az időre már elfogyott a kenyérnekvaló, amint lehetett, egy szekérre való gabonát elvittek oda, ahol már cséplőgép dolgozott, és élesépelték. Amikor elérkezett a rendes cséplés ideje, már volt friss kenyér az asztalon.

Hordáskor a rövidszekeret szétvettük. Hosszú nyújtót tettünk, majd a hosszú oldalakat is felraktuk. Ezek a boronából (fa gerendákból) készült