Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)

Aratás Hídvégen

régi pajták ős töke alatt voltak fölfüggesztve. Máskor nem használtuk, csak széna- meg jószághordás idején. Hosszúra csináltuk a szekeret. Az oldalak közit jó keményen megraktuk. A nyillu búza (a túlérett, pergő szemű búza) alá köllött ponyvát tenni, hogy a pergő szemet felfogják. Egy szekérre 7-8 kereszt is ráfért. Mikor felraktuk, megrudaltuk, azaz a rakomány tetején középre nyomórudat tettünk. A nyomórúd elöl lánccal volt lekötve az oldalak végéhez. Aki fönn, a szekéren rakta el a jószágot, az igazította el a rudat. Hátul kötéllel kötöttük le. A nyomórúd berökfából vagy fenyőfából készült. Itthon, akinek nagy pajtája volt, berakta a jószágot. A szekér a pajta elé állott, a földre két nagy ponyva volt terítve, hogy a kipergő szemet felfogja. Kétágú vasvillával adogattuk a kévéket.

Aratáskor kapával porháltuk a kukoricát, ekkor hoztuk haza a megszáradt, petrencébe rakott szénát is. Egy ember adta fel a petrencét, egy meg fenn volt a szekéren, rakodott. A sarkokon fialtat hajtott. Egy jó villára való szénát henger alakúra megsodort, azt a sarokra tette. Ez volt a fiall. (Az ágyon lévő vánkost is fialnak mondták az öregek.) Szép sorba kellett annak menni, mert nagy szégyen volt, ha az úton valakinek szétment a szénája.

Ez is rég elmúlt már. Manapság már más idők járnak. A modern gépek gyorsan elvégzik az aratást, cséplést. Szinte észre sem vesszük, mikor van aratás. Valamikor még becsülete volt a kenyérnek, sokszor elég sem volt. Ha a kezünkből a földre esett, lefújtuk róla a port, és még meg is kellett csókolni. A mai fogyasztói társadalomban, ahol mindenből túltermelés van, könnyen eldobjuk, eszünkbe sem jut, mit jelentett még nem is olyan régen, ha volt kenyér az asztalon.