Zágorec-Csuka Judit: Nemzetiségi könyvtárügy a Muravidéken (Lendva, 2019)

IV. Interjúk, kritikák a muravidéki magyar irodalomról, a szlovén-magyar fordításirodalomról, a szomszédos Zala megye és a klasszikus magyar irodalom költőinek köteteiről

— Milyen folyamatok, értékek és irányvonalak mentén alaktilt a muravidéki magyar írás az elmúlt fél évszázadban, különös tekintettel az elmúlt 25 évben?- Megjegyzem, hogy a legnagyobb változás abban van, hogy irodalmunk megszűnt „könyvekben létező irodalom” (Bori Imre megjegyzése) lenni. Ezzel azt is elárultuk, hogy a közel 60 év alatt, irodalmi folyóirat alapításával, az ad hoc kiadási gyakorlatot felváltva, intézményi hátteret is kapott ez az irodalmi valóság. Persze ezzel még korántsem oldódott meg minden gondunk, problémánk, hiszen akad még mindig elég tennivaló. Most a befejezett életműveknek a recepciója, Vlaj, Szúnyogh, Szórni életműve, ezek újrakiadása, recepcióirodalmi feldolgozása lenne a fő feladat. Nem utolsósorban a „derékhadának és az új nemzedéknek is olyan fogódzókat adni, amik végre találkozni tudnak az olvasói-kritikai igénynyel. Ezeknek a kérdéseknek a tisztázása — egy két kivételtől eltekintve — még el sem kezdődött. A tanulmánykötetben ezekre a kérdéskörökre is történik utalás, de csak áttételesen. Irodalom alatt nem könyveknek egymás után történő, sorozatszerű megjelenését értjük, hiszen külön-külön minden muravidéki magyar könyvnek megvan a története és a kálváriája is.

Mindig is voltak olyan tényezők, amelyek akadályozták ezt a folyamatot, hiszen sosem a pénzhiány volt a legnagyobb akadály, hanem az, hogy nem tudtunk öszszefogni. Az íróknak-irodalomszervezőknek sem volt példájuk előzőleg, hogy hogyan kellene összefogni, és hogyan kellene ennek az irodalomnak a sorsát egyengetni. Legtöbbször inkább arról volt szó, hogy biztosítható-e a folytonosság, és lesznek-e, akik a Vlaj, majd később a Tavaszvárás nemzedék íróinak a nyomdokán haladva felvállalják e nehéz küldetést? Ez volt a nagy eszmetörténeti kihívása a mi irodalmunknak. Hála Istennek tíz-tizenöt évente szinte párosával jelentkeztek írók és költők, így a folytonosság biztosítva volt.

Már a Tavaszvárás-nemzedék írói, költői (Varga József, Szórni Pál, Szúnyogh Sándor) érezhették, hogy itt a folytonosság sem szűnhet meg. Ok is próbálták ennek az irodalomnak egyengetni az útját, - néhol nagyon is spontán, és a leírt szó mindenható erejében bízva —, azt akarták, hogy ennek a tájnak is legyen irodalma, hogy egyetemes és az összmagyar vonatkozásban is felismerhetővé váljon. Jómagam a 70-es évek végén csöppentem bele ebbe a folyamatba, alkotóként, irodalomszervezői ambíciók nélkül, de már némi irodalomelméleti-esztétikai tudással is felvértezve, Czine Mihály és mások útmutatásaira, tanácsaira hallgatva egy induló irodalmi élet megalapozását illetőleg.

A kritikai számvetés szükségességéről már egyetemi tanulmányaim alatt is, később a Muratáj folyóirat megjelenése kapcsán sajátos „kiáltványomban” szóltam.

153