Bokor József (szerk.): Az anyanyelv a kétnyelvűségben - A Maribori Magyar Intézet kiadványai (Lendva - Maribor, 1999)
Kétnyelvűség és anyanyelvűség
a húszadik évforduló kapcsán kiadott brosúrában olvassuk - csupán két alapvető célkitűzést hivatott kielégíteni. Egyrészt: a tanulókat megismertetni mindkét nép kultúrájával és nyelvével, akik majd a vegyes lakosságú területen “a szlovénok és a magyarok egyenjogúságáról szóló politikai és jogi rendelkezések hordozóivá válnak”. A másik a szlovén és a magyar tanulók előremenetelére apelláló célkitűzés mindenféle fölösleges kerülő nélkül kimondja: a cél az, hogy a kétnyelvű iskola tanulói olyan általános szlovén nyelvi tudással és kommunikációs készséggel legyenek felruházva, “hogy zavartalanul folytathassák tanulmányaikat a szlovén tannyelvű középiskolákban”. A fentiekből kifolyólag talán világos, hogy a hatalmi szervek a kétnyelvű oktatásban a nemzetiségileg vegyesen lakott terület szlovén és magyar iskolái helyett a kettő “egybemosásával” képzelték el a kétnyelvű iskolát. Külön vizsgálódás tárgya lehetne a nyelvhasználat kérdése. Már a kétnyelvű oktatás e korai szakaszában egy, a kétnyelvű iskola diákjainak beszédbeni magatartását vizsgáló felmérés eredményeiből is kitűnt, hogy az iskolai nyelvhasználatban, illetve beszédhelyzetekben a magyar nemzetiségű tanulók ritkábban éltek az anyanyelv használatával, mint többségi társaik. A másik nyelvnek, illetve a környezet nyelvének használata pedig még ennél is meglepőbb eredményekhez vezetett. Kiderült ugyanis, hogy a másik nyelv tekintetében a magyar gyermekek a különböző beszédhelyzetekben csaknem 34 %-ban a szlovént, a szlovének pedig alig 12 %-ban használják a magyar nyelvet. Említettük már, hogy míg az alsó tagozaton, a kisiskolában láthatóan jó eredményekről számolhatunk be a 60-as években, addig a felső tagozaton már mutatkoznak a krízis jelei. A magyar nyelv és az anyanyelvi képzés szerepe itt már olyannyira másodrendű problémává vált, hogy a tantervi követelményben már csupán a szakszókincs elsajátítására terjedt ki. így az anyanyelvi képzés csupán a magyar nyelv és irodalom tantárgy keretében látszott megvalósíthatónak. Önmagában azonban - mint utóbb kiderült - ez is kevésnek bizonyult. Csak feltételezésekre hagyatkozhatunk annak a megítélésében, hogyan lett volna, ha az általános iskolával egy időben vagy közvetlenül utána bevezetik a kétnyelvű oktatást a középiskolában és a főiskolán is. Ez azonban nem történt meg, s ezzel ismét egyfajta bizalmatlanság vette kezdetét nemcsak a magyar, de a szlovén szülők körében is. Ez utóbbiak a 60-as évek végén petícióban tiltakoztak a szlovén kormánynál a kétnyelvű oktatás ellen, követelvén annak megszüntetését. Az alkotmánybíróság azonban egyoldalúnak találván megjegyzéseiket, elvetette ezeket a vádakat. A mulasztások nem tettek jót a kétnyelvű iskola ügyének, az általános kétnyelvű oktatás további eredményességére is kihatottak, természetesen negatív értelemben. Érdemes még egy kicsit elidőzni az 1969-es eseményeknél. Annál a kellemetlen aktusnál, melynek során a lendvai járás területéről 681 szlovén szülő írta alá a kétnyelvű oktatás ellen irányuló petíciós nyilatkozatot. Nyilvánvaló, hogy a nemzeti türelmetlenség, és nemkevés magyarellenesség is meghúzódott a dolgok hátterében, de alapjában véve a kétnyelvűségi modell elégtelenségére, pedagógiai hiányosságaira is rámutattak a kezdeményezők: elsősorban a pedagógus szakkáder képzetlenségére és felkészületlenségére, valamint a modell tudományos megalapozatlanságára. Egy másik megjegyzésükkel már az országban uralkodó látszatdemokráciáról rántják le a leplet, amikor azt hiányolják, hogy a kétnyelvű oktatás bevezetése az ő - mármint a szülők - megkérdezése és beleegyezése nélkül történt. Az ilyen kérdések feltevésén, egyáltalán napvilágra jutásán, valamint a tiltakozás ily szokatlan formáján (petíció!) elcsodálkozhatnánk, ha nem 1969-et írnánk, amikor - aligha kétséges, hogy a prágai események hatására - a Jugoszlávia-szerte, igy a Szlovén Köztársaság területén is némi fellazulás észlelhető a társadalmi-politikai viszonyokban. Bár a peticióban foglaltakat az alkotmánybíróság azzal az indokkal vetette el, hogy a benne felsoroltak “nem nyújtanak kellő alapot ahhoz, hogy az Alkotmányvédő Bíróság egyáltalán tárgyaljon róla”. Hatására azonban a hatalom meghátrált, s olyan engedményeket tett, amelyek a kétnyelvű iskolamodell lassú, de következetes leépülését idézték elő. A hatalom azonban 53
