Czimmermann Toplák János: Szentimentális utazásom a kanadai Oltárijóba (Lendva, 2003)
Az első hétvégém öcsémnél
sztiroporhab, se nem szivacs valamit, egy körülbelül két-három vagy ne'gy tenyérnyi nagyságú lapot. „Ez meg mi a csodái” ;jEzd Lágyító.” Mosolygott az ámulásomon, hitetlenkedésemen, a „Persze, csak hülyítesz.” mosolygós, szomorkás, ravaszkás, ki nem mondott mondaton a szemem sarkában. Még nagyobb volt a megrökönyödésem, mikor a lifttel nem a földszintre vagy a garázsba mentünk le, s majd elhagyva a házat nem egy valódi mosószalonban kötöttünk ki, hanem csak a ház pincéjében, az ott berendezett mosóhelyiségben. Ott az öcsém beledobta a törölközőket is meg a lágyítót is a mosógépbe, bezárta, beállította és beindította, s máris mehettünk vissza fel. A liftben két szép kínai lányt láttam, és öcsémnek még odafönt az emeleten is beszéltem róluk, de ő, mint valami felsőbbrendű lény nyilatkozott. Sejtettem, hogy annál értékesebbek, mint amennyire az öcsém tartja őket, azt viszont még álmodni sem mertem volna, hogy még annál sokkalta értékesebbek is lehetnek Kanada állam szemében, ami később kiderült egy antikváriumban talált könyvből. De erről a Kanadában sem könnyű témakörről, s rég nem látott öcsémről sem tudtam e pillanatban elegendőt. Az öcsémnél töltött első közös hangot kereső hétvége legértékesebb percei, esetleg órái azok voltak, amikor sorra megnézegettük az ő amatőr képzőművészeti alkotásait és a családi fotókat, köztük a képet öcsémről, harmincas számmal jelölt születésnapi tortájával. Öcsém, 30. születésnapján 13