Székely András Bertalan (szerk.): A muravidéki és rábavidéki kortárs szlovén irodalom antológiája (Budapest - Szentgotthárd, 2006)
Dráma - Huzjan, Zdenko: Kapcsolatok (novellarészlet)
ben felemelte és lehajtotta a szép fejét. Úgy tűnt neki, mintha egy barna bőrű angyal koszorúzta volna meg a fekete, hullámzó hajával, amely a vállára omlott. Sejtette, hogy a könnyű ujjai, amelyek most rajzolják a virágok szépségét, majd megírják, még mielőtt elutazik, a búcsúlevelét, amelyet neki szánt megírni, hogy majd utána egyedül marad, mindörökké vigasztalatlanul. Aztán, amikor besötétült, reszkettek egymás ölelésében, mint két kis borjú, amikor először állnak fel a lábukra. Késő nyár volt, egy reggel, amikor egyedül maradt a hivatalában, a leltározáshoz való papírokat szétvagdosta, egyiket a másik után. A fehér, törékeny papírtestek, amelyek régen az életét jelentették, most csendesen hullottak a padlóra. Becsukta a hivatalát. Az édesanyjánál látták, aki visszaköltözött a hegyre a szülőházába, ahol együtt öregedett meg a sötét ruháival. Az öreg fa lombjai alatt ült a ház mögött, és belenézett a fénybe, a gallyacskák vibráló mozgásába. Egy pillanatra úgy tűnt neki, hogy ilyen nyugtalanul fénylenek a tenger hullámai is. Amikor a szél átfújt a lombokon, úgy érezte, hogy a hullámok zúgva jönnek felé. Hullámok egymást követve, amelyek elmossák a talajt, s azt követően semmi sem marad belőlük. Amikor besötétedett, az édesanyjához lépett és érdeklődött az édesapja iránt. Anyja kedvetlenül emlékezett azokra az időkre, amikor a gyárban, a töltőállomáson dolgozott, a gyártulajdonosnál, aki eltűnt a koncentrációs táborban, ő volt valójában az apja. Aztán sírva mondta, hogy ő is egyedül nőtt fel, anyai öl és szeretet nélkül. Reggel felkötve találta a fán, amelyen gyermekként olyan erőteljesen próbálgatta lemérni az erejét. Alatta, a harmatos reggeli fűben egy felfordult pad terült el. Csendesen visszhangzott a hajó, amely kiúszott - habzó, szürke hullámot csapva -, a tengerre, a hullámok egyre sötétebbek és barátságtalanabbak lettek, még a gőzhajó teste is görcsszerűen rángatózott A hullámok, amelyek a szél növekedésével egyre nőttek és tomboltak a sötétségben, elfedték az égboltot Hárman félig ülve, félig fekve emelgették a megdagadt lábukat az előttük levő bőröndükre. A kis zöld lámpácska kísérte a pokrócokkal betakart utasokat, akik alig hallható imádságot mormoltak, hogy lerövidítsék a napjukat Együtt utazott egy csoport nővel, akik bizalmatlan hangon magyarázták az előrelátható utat és az életet, amelyet az új hazától várnak. Harmadik volt a listán, akik - mint ahogy a többi nő és férfi -, el akarták hagyni minden gondjukatbajukat, a régi világot, elődeik csalódásait és szennyét, és az új világtól szabadságot vártak. Úton voltak egy másféle fény felé, oda, ahol O létezik Ott, ahol az Úr megvédi őket, aki megmutatja nekik az új világot, azt a világot, ahol senki sem hal meg. Azt majd szerethetik, és őket is szeretik Itt, a kis, eldugott településen a sivatag közelében - valamikor hasonló településen éltek az ellenséges és kiűzött családok a sziréna veszélyt jelzett. Eldördült néhány lövés, aztán valahol a közelben fülsüketítően felrobbant valami. Összerogyva feküdt a búvóhelyen, a jászol alatt, ahova gyorsan, megtanulva a hasonló vészhelyzetben a tennivalókat, ügyesen elbújt a gyerekcsapat. Visszafojtotta a lélegzetét, és motyogva mondogatta azt az énekecskét, amely az egérről és a lyukról szólt, hogy megvigasztalja azokat az apró testeket, amelyek alatta húzódtak meg. Lassan kinyílt az ajtó, amely a játékterembe vezetett, ez a veszély végét is jelentette. 145
