Székely András Bertalan (szerk.): A muravidéki és rábavidéki kortárs szlovén irodalom antológiája (Budapest - Szentgotthárd, 2006)

Dráma - Roš, Milivoj Miki: Jézus katapultja (regényrészlet)

alkalmával egyre több szenttel találkozott a mennyország kertjében, akikkel alig győzte a kézfogásokat, hiszen az utolsó években az igazságosok számára a mennyek kapuja állandóan nyitva állt. Többször sétált Jézus Krisztussal is a mennyországban. Úgy tűnt neki, hogy őt jobban szereti, mint a többieket.- Látod Gabriel, itt számodra is létezik egy kis hely, a te lelkednek - mondta mindig neki, amikor Szent Sebestyén mellett haladtak el, akinek az angyalok nyalogatták az íjtól megsebzett sebeit. Szent Miklósnál is időztek, ahonnan sosem hiányoztak a csodálok. Főleg a gyerekek lelkei, akik bámultak rá, és mellette a három fiatal lányra. Mindegyik éneklő lány a kezében aranygolyót tartott, a gyönge dallam pedig Szent Miklóst egy láthatatlan zsinóron a mennyország egyik végétől a másik végéig himbálta.- No, csadakozzunk hozzájuk! - döntött Jézus Krisztus.- Azt gondolod, hogy ezt megengedheted nekem?- Természetesen megengedem, csak még jobban kell ezt kívánnod, mint ahogy most kívánod - ölelte át a vállát, és azt követően el is repültek.

Gabriel Szent Miklós hintáján szeretett volna a legszívesebben ülni. A fiúistennel együtt emelkedett fel a mennyország közepéig, ahol lányok éneke fogadta, Szent Miklós is hozzájuk csatiakozott ebben az édeni szépségben. Mintha a mennyei anyaméhben utaztak volna.

Az első ilyen jellegű álmok után, majd néhány hasonló álom megismétlődését követően, már annyira edzett lett, hogy bármikor, amikor álmodott, sikerült eljutnia a mennyország anyaméhébe.

De a pokolban sem járt kevesebbet. Végül is a pokolban mindig együtt lehetett az apjával és mindig belebújhatott a zsákjába. Az apja pedig, az ő fékezhetetlen szeretetéért, régi tárgyaival együtt dobálta ki újra és újra a zsákjából, ahova - ameddig az álma tartott -, újra és újra visszatért.

Gabriel utazásai a pokol és a mennyország között a felnőttkoráig is elhúzódtak, mindaddig, amíg egy alkalommal valahol a kettő közötti üres térben nem találkozott egy régi ismerősével a falujukból. A Franccal való találkozása után nem akart már sehova menni. A legrégebbi megpróbáltatásaira emlékeztette, amelyek egészen más légkörbe, más megvilágosult helyzetbe hozták. Amikor visszatért Franccal a közös álombéli útjáról, felsejlett benne az álmaitól való régi, ismert félelem. Különben a Franccal való találkozása elmúlhatott volna érzelmi következmények nélkül is, ha Franc nem akarta volna rábeszélni a következőkre.- O, nézd csak, Gábrielt, a szüzet! - nem tudta magában visszatartani, hogy ne mondja neki. - Eljöttél egy kis látogatásra, ugye? Fogadd meg a tanácsomat, ha már itt vagy. Ne, ne, ne, ne félj tőlem, nem foglak megtapogatni! - Franc Gabriel után repült egészen a pokol kapujáig, ahol már utolérte. - Azt tanácsolom neked, hogy, ne járjál gyakran ilyen jellegű tanulmányutakra. A végén már nem tudsz dönteni, vagy elveszíted a kedvedet, vagy nem tudod, hogy melyik ajtón menjél keresztül: ezen, vagy a másikon, amely tollas díszekkel van kidekorálva.- Én már jól tudom, hol van a helyem - Gabriel haraggal akarta eltávolítani Francot és kierőszakolni az utat az apja zsákjaihoz.

139