Székely András Bertalan (szerk.): A muravidéki és rábavidéki kortárs szlovén irodalom antológiája (Budapest - Szentgotthárd, 2006)
Dráma - Mukič, Francek: A garabonciás (regényrészietek)
németül is, hogy „Er kann nicht sprechen ”, és egy zsinórral a nyaka köré biggyesztették. A „néma levente” is elolvasta a szöveget, de csak magyarul, mivel németül nem tudott.- Tessék - vágott a tanító szavába a levéltáros -, hiszen ez ugyanaz, amiről én is beszéltem! Az ember a félelemtől is megnémulhat! A váradan stressztől vagy az állandó rettegéstől, amely akár évszázadok óta is tarthat! Vagy a kisebbségi érzéstől, amely a szűnni nem akaró félelemből táplálkozik...- Csigavér, Misi, várj egy kicsit, a történetnek még nincs vége! Se az enyémnek, de talán a tiédnek sem! Ezt hallgasd meg, hogy mi történt azzal az újbalázsfalvai csóró újonccal!- De azok a barmok, a Krisztusát, csak nem lőtték le?! — háborodott fel a levéltáros. - Csak azért, mert nem tudott beszélni?!- Akár az is megeshetett volna vele, végül is halálos ellenségek voltak.- Mit hablatyolsz össze-vissza, te okos tojás, hisz mindenki magyar volt ott! Eee, akarom mondani, hogy valamennyien ugyanannak a 2. Magyar Hadseregnek a katonái voltak. Köztük az a nyomorult magyarországi szlovén is.- Persze, persze, Misi, mindössze azt akartam érzékeltetni, hogy látszólag ellenségek voltak.- És a látszat alapján csak úgy kivégezhetnek egy embert?!- Sajnos, a háborúban bármi megtörténhet... Szegénynek tényleg rosszul állt a szénája. Már amiatt is, ami a táblára volt írva. A délután már estébe hajlott, amikor szintén agyoncsigázva felbukkantak a felsőszölnöki Kerécz József és a szentgotthárdi Merkü József bajtársai, akik hála Istennek felismerték... Mesics Sándort feltették egy lovas szekérre, majd fájdalmas nyikorgással elvitték a legközelebbi városba, ahol kiszedték azokat a fránya golyókat a fejéből. És lassan, nagyon-nagyon lassan, egyenként újratanulva a szavakat, csodával határos módon visszanyerte az egyik legnagyobb isteni adományt. Sok év múltán pedig már újfent úgy beszélt, mint a doni kettős tragédia előtt... Azért mondom, Misi, soha ne add fel a reményt, ne temesd az embereket, amíg élnek, hisz már így is túl sok a halottunk... Szív és lélek (33. fejezet) Aznap, amikor Loncsárék udvarán úgymond nyilvános boncolást tartottak, a kíváncsi férfitekinteteken túl jó néhány asszonynak is halaszthatatlan dolga támadt, ami miatt feltétlenül el kellett mennie amellett a ház mellett. Voltak persze olyanok is, akiket valóban a véletlen vitt arra a környékre. Anna édesanyja egyszerűen képtelen volt elhinni az egészet. Ezért úgy döntött, hogy inkább a saját szemével meggyőződik. Mivel ötéves kislányát nem hagyhatta otthon egyedül, kézen fogta és elindultak a különös ház felé. Útközben a picinyke Jolika lelkére kötötte, Isten ments, hogy az udvar felé tévedjen a tekintete, amikor a temető melletti vakolatlan házhoz érnek! Nézzen majd inkább a temető felé, mert a ház előtt a rossz nyelvek szerint nem éppen szívderítő látványban lesz részük. A csöppség úri becsületszavát adta, hogy úgy lesz, ahogy az anyja kívánja, de amikor tipegve megérkeztek a hírhedt házhoz, az anya megrökönyödött a hátborzongató lát123
