Szomi Pál: Így kezdődött (Lendva, 2000)
Itt a nyár!
Szakszerűen nézte a pórul járt lábamat lassú futás közben.- Valóban, mintha szivacsból lenne... Mielőtt a többiek után eredt volna, meghagyta:- Ha elérnek a felnőttek, ne mondj el nekik semmit. Főleg a pánvándliról ne mesélj, mert megbüntethetnek: minket is, meg szüleinket is. Nem értek be a felnőttek, hanem én értem be az utcabeli gyerekeket a Nagyrét túlsó oldalán, amikor már biztonságban érezték magukat a távolság miatt, és leültek a réti gyalogúira. Én is odaértem, de a fájdalomtól összeszorított szájjal. Nem sírtam a szivacsos lábam miatt már, mert azt sem akartam, hogy apámék utolérjenek, de azt se, hogy társaim kinevessenek. Még azon a héten a szomszédomnak mentem segíteni. Mentem, mert küldtek.- Vezesd neki a vak lovat, hogy meg bírja egyes ekével járni a kukoricáját. Akkor a mienket is megjárja... Mentem, pedig a szivacsos lábam még nem gyógyult be. Begyógyult volna, ha megmutatom szüleimnek, vagy legalább anyámnak. (Ő ugyanis sokkal elnézőbb volt apámnál.) Nem a vaklovas gazda, a szomszéd házához mentem reggel, hanem a kukoricatáblához. A nap már fenn ragyogott az égen, mégis hosszúnadrágban mentem. Anyám szerint ha valakit a hajnali harmatos kukoricalevél megmetél, annak a sebeit, kiütéseit az orvos sem tudja begyógyítani. Ismert olyan asszonyt, amelyik a sírba is elvitte magával a 69
