Szomi Pál: Így kezdődött (Lendva, 2000)

Május

Körutat tettem. Végigsétáltam a ráncoshátú hegyi utakat, el-elnézegettem a régi présházakat és a lakóháznak is beillő épületeket. Volt köztük gazdag is, amelyiknek felirata volt, mint RÓZA PIHENŐ. A szegényebbek felírás nélküliek, de mind verandásak. Terepi múzeum ez - gondoltam, fürkészve őket.

A hegytetőn, a kanyarban szemem-szám tátva maradt. A szőlőskertben a takaros, csinos hegyi ház mellett a zöldellő fáról nem idétlen, zöld bubicák, hanem piros cseresznyék mosolyogtak rám. „Májusi cseresznye” - villant át az agyamon. Eddig erről és nem is tudtam, pedig évekig a hegyen laktam.

Nem gondolkodtam sokat.

A fa még fiatal volt, mászás nélkül a kettéágazó gallyra léptem. Gyönyörködtem a látottakban: tőlem jobbra is, baha is zöld száron lógtak a piros fuldíszek. Egy pillanatra anyám képe jelent meg előttem, ahogy kisgyermekkoromban fülemre akasztja a páros száras cseresznyét.

Nem sokat szedhettem a számba, zsebembe meg az ingderékba, mert valódi néni állt a pinceház falának dőlve. Nem mozdult, úgy szólt hozzám:- Megérett már, megérett?

Nekem ez a belenyugvást színlelő vád jobban fájt, mintha vesszővel csapott volna nyakon.

Kikullogtam az útra, de nem arra mentem, amerre volt a mi pincénk, hanem az ellenkező irányba.

42