Szomi Pál: Így kezdődött (Lendva, 2000)

Május

Reggel, valamikor a napkeltével egyidőben a minden hájjal megkent Fota állított be. Egyedül jött be a hosszú udvarunkba, hátranézett, látta, öten őt nézik a kapuból, mert fogadásra ment a dolog. Csak így szólt hozzám:- Gyere velünk, megnézzük, mi van a lövészárkokban!

Első hívására indultam vele. Mert ez a Fota, amit mondott, mindig úgy mondta, mint kihívást - úgysem mered megtenni! Meg különben is izgatta a képzeletemet: milyen az igazi lövészárok, mi van benne? Mert eddig csak a kiszolgált katonák dicsekvéseiből tudtam róla egyet s mást.

A falu szélén olyan nyúlgát-féle húzódott. Úgy mondják, 1939-ben, a nagy murai árvíz idején épitették. Azért nem tudom biztosan állítani, mert akkor csak három éves voltam.

Mind a heten - majdnem egyidőben - megállottunk a gátat átszelő út jobb oldalán.- Erre kutatjuk át a lövészárkokat - adta a parancsszerű utasítást Fota, aki nálunknál idősebb volt, s legtöbbször azzal verte a mellét, hogy ő már a kötelező elemi iskolát kijárta.

A kerekrépa-verem nagyságú mélyedéseket árkok kötötték össze. Nem egyenesen, hanem cikk-cakkban. Mindegyik mélyedés fedett volt, úgy három-négy ember fért el benne. Az elesett katonák pasonya gallyakra rakott köpenye védte őket az esőtől és az esetleges megfigyelő átrepülésektől. Hátborzongató volt egy-egy búvóhely átkutatása: a világossághoz szokott szemünkkel nehezen láttunk, s félő volt, hogy holt katonába botlunk. Ennek ellenére egyikünk sem mert nem elindulni!

13