Szomi Pál: Így kezdődött (Lendva, 2000)

Május

ben belédlövök, mint a kutyába!” Az öregember felállt, széttárta kezét, és csak annyit mondott: „Itt vagyok, lőjön belém, fiam, de akkor sem tudom már megcsinálni.”- A menázsi ehetetlen volt. Legtöbbször nem azért, mert nem volt jó. Velünk volt mindenütt a konyhánk. Két ló húzta, két szakács állt a kondérok mögött, főzött. Sokszor a csajkába adott forró húsos gulyást csak megszagolhattuk, mert azonnyomban szólt a parancs: „Indulás!”. A sorban állva már a bornyúban: a hátizsákban kellett lennie a csajkának.

Jancsi bácsi szünetet adott neki az evéshez:- Most egyél jóízűen, de keveset. Az első világháborúban a komám mindig így acsargott: „Éhes vagyok, mint a farkas. De ha majd hazamegyek, mindezt helyrepótolom. Három embernek való porciót falok fel.” Úgy is tett. És belehalt...

Az úton arra baktatott Mekié, Jancsi bácsi régi ismerőse. Akaratlanul is hozzá néztek, mert az bekiáltott az udvarba:- No, Jancsi, most horváté a csutora, magyaré a lápéra - s ezzel megállt, várta a tehetetlen választ.

Nekünk is, meg Mekiének is felelt egyszerre:- Nem feledte el a vén huszár, hogy negyvenegyben mivel húztam föl. Azt mondtam neki, hogy magyaré a csutora, horváté a lópéra.

Összenézett a két ember; mindegyik muccsantott, sunyin nevetett. Azzal az továbbment az úton, arra a Mura felé, emez pedig mosolygott, csóválta fejét és tovább figyelte Pistát, a leszerelt katonát.

12