Szomi Pál: Így kezdődött (Lendva, 2000)

Május

után elindultunk az utcánkban visszafelé. Mindig kevesebben lettünk.

Reggel arra ébredtem, hogy anyám újságolta az apámnak, aki éppen az istállóból lépett be:- Már hajnalban megjött a Parék Pista.

Eltűnt az álom a szememről. Ismertem, magam előtt láttam Pistát, akiről mindenki úgy mondta, hogy leglegényebb nemcsak az utcánkban, hanem az egész faluban is. Bevonulásakor a lányok egytől-egyig zokogtak.

Ki eszik ilyenkor reggelit!?

Tőlünk a negyedik házban lakott. Lóhalálában rohantam. Az udvarukon már sokan tolongtak. Pistát akartam elsőnek látni, aki a verandára helyezett asztalnál ült katonaruhában. Evett és közben mesélt. Elelyette a szőröskezű Jancsi bácsiba botlottam, aki akkor is itt állott, amikor két évvel ezelőtt utolsó látogatásán volt Pista apjánál az orvos, és azt mondta: „Nincs segítség rajta. Már elemésztette a tüdőbaj.”

Most csak az anyja sír örömében a konyhában.- A harcmezőn volt a legkutyább - állt meg az evéssel Pista. - Ott mindig úgy van: előre-hátra, roham-visszavonulás. Ha meg a második vonalba dobtak, ott meg az altisztek voltak a legádázabbak. Minden nap gyakorlatoztattak, tornáztattak...

Ezek a mondatok eszembe juttatták a tavaly látottakat, hallottakat. Udvarunkon akkor egy fiatal szakaszvezető egrecíroztatta a bajuszos, nehezen mozgó öreg katonákat. Nem úgy ment minden, ahogy az altiszt akarta. Ezért ordított: „Csináld azt a bukfencet, te vén paraszt, mert külön11