Szabó Mária: Magyar nyelvi régiségek Lendvavidékről (Lendva, 2002)

Pályamunka

TÁRGYKÖREIM (a pályázati felhívással összhangban):

Nyelvi illem - nagyszüleink kiskorában

(A 65 éven felüli személyek visszaemlékezései alapján.)

A.) Hogyan beszéltek gyermekként, a háború előtti időkben szüleikkel, más felnőttekkel (közeli és távolabbi rokonokkal, szomszédokkal, ismerősökkel), tekintélyesebb környékbeliekkel, hivatalban lévőkkel (jegyzővel, bíróval, pappal, tanítóval); a felnőtt korosztály fiatalabb tagjaival (legényekkel, férjhez menő lányokkal); gyermektársaikkal (fiúk leányokkal és viszont, fiúk, illetőleg lányok egymással, vagyoni-társadalmi különbségekre való tekintettel vagy tekintet nélkül).

Különös figyelmet igényelnek a köszönési és megszólítási formák; a tegezés-tegeződés és magázás-magázódás társadalmilag megszabott lehetőségei, a tiszteletadási formák használatának elvárása, elmulasztásuk esetén számonkérése. Kik és milyen helyzetben használ(hat)tak durva vagy éppen trágár szavakat, kikkel szemben, kinek a füle hallatára, és a közösség szabta határok átlépésének volt-e és mi volt a társadalmi következménye?

Arra a kérdésre, hogyan beszéltek gyermekként, alapos, szinte mindenre kiterjedő választ kapunk a csecsemőkortól kezdve. A gyermek első beszéde az öntudatlan gagyogás volt. Ezekből a tökéletlen hangokból alakultak ki fokozatosan az annyira várt, mindent felülmúló mama, papa, baba, cica stb. szavak. Majd egy-két szót összeragasztva elmondta az első imát, köszöntőt, versecskét, dalocskát. Mindez az anya szárnyai alatt történt, aki a „busálástól” kezdve felelt is gyermekének, és aki ezt meg is értette.

9