Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
mint hogy megkezdődött a harmadik honfoglalás. Ehhez a „művelethez” keresve sem talált volna költőnk jobb asszisztenst, mint Flórát, aki (tudjuk) igent mondott... József Attila csikaját, a fa-hintalovat minden valószínűség szerint József Áron készítette (mint ahogy a csecsemő fekhelyét is, hiszen „ezermester” volt). A kis Attila ezt az apai örökséget, az „Áronlovat” vágta fel a mamának, aki a ló eleven tüzének melegén főzte meg a családot éltető ebédet. A maga módján ez is egy kis (ott)honfoglalás, és szintén „lovas áron”... Csak találgathatjuk, hogy mit is jelentett a kisfiúnak a hintaló. (Köztudott, hogy József Attila félt a lovaktól - emlékezzünk csak vissza, hogy Öcsödön, éppen ez a lovaktól való félelem okozta azt a kis „balesetet”, amely aztán egészen odáig vezetett, hogy nevelőapja ostorral verte bele az attilaságot a kútnál.) Mindazonáltal, ha lóra ült, akarvaakaratlanul is megmérettetésnek tette ki magát, már csak azért is, mert az előre-hátra billegő-hintázó táltosparipa nemcsak súlyának, de mindenekelőtt (f)lóra termettségének is a m(M)érlege volt. És most térjünk vissza a vers tizenkettedik sorához, amelyben Flóra szemében csikó legelészget. Ezzel a költői kettős (flórái, attilai) önarcképpel József Attila csillagmítoszi szempontból tulajdonképpen a Nyilast hozta egyfajta átfedésbe a Mérleggel. Ezen a „lovasmérlegen” azonban már a jövő ideje és tere, a Vízöntő harmadik dekanátusa, a Mérleg mutatkozik. József Attila léptéket - időmértéket - vált, amikor Flóra szemébe költi a legelésző csikót: az ún. nagyév - Platóni év, precessziós év - menetébe iktatja be ezen a réven és ezen az áron a magyarságot és Magyarországot. Flóra tükröző szemében nemcsak két ember szerelme van m(M)érlegen, hanem egy nép és egy ország jövője is: mindig, mindenütt megméretik. Ha ki akarjuk kerekíteni ezt a „lovas-kört”, akkor újra József Jolán visszaemlékezéseire kell hagyatkoznunk, aki igen képszerűen tudósítja a mindenkori olvasót arról, hogy miként is folyt le az a bizonyos (utolsó) utazás 1937. november negyedikén. Az úti cél (végállomás) Balatonszárszó, a helyszín, ahol a történet zajlik, egy robogó, de inkább zötykölődő vonat: „...a vonat kerekei pontos, egyenletes ritmusra zakatoltak a síneken. Bejött a kalauz és a korai szürkületben lámpát gyújtott. A kocsi világosságában a hangok megélénkültek, az emberek mozogni kezdtek. Egyik-másik elővette tarisznyáját, szalonnát, kolbászt emelt ki belőle, valaki egy kulacs bort kínált körbe. Most már a bicska is kézről kézre 189
