Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
A költemény egyéb vonatkozásait halasszuk későbbre, és térjünk vissza „József és testvérei”-hez, a változatosság kedvéért azonban figyeljünk valaki másra: Thomas Mannra. József Attilát valószínűleg nemcsak a Nobel-díjas író literátori nagysága hatotta meg, de az is, hogy egyik legjelentősebb művében éppen az ismert ószövetségi történetet dolgozza fel Mann, amelynek József a főszereplője. A költő, akiről tudjuk, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonított a neveknek (szavaknak), a német realistában valami mást is megérzett: a Testvér-Ikret, az Embert, a Férfit. Thomas Mann neve ugyanis szó szerint ezt jelenti (ti. Thomas = Iker, Mann = Ember, Férfi). József(Attila)-és-tertvére(i), embere, férfitársa tehát maga Thomas Mann. Mindketten azon munkálkodtak, hogy az embert, az emberiséget a maguk módján felemeljék. Ezek után nincs mit csodálkoznunk azon, hogy József Attila számára „Thomas Mann üdvözlése” mást, sokkal többet jelentett, mint egy alkalmi vers megírása. Olyan embert küldött neki a sors, aki hírt hozott Józsefről, vagyis saját magáról. Nem véletlen, hogy a versben (ti. Thomas Mann üdvözlésében) történik utalás arra, hogy „azt a bizonyos mesét” mondja a „mesemondó vendég” (ti. a József és testvéreiről szóló történetet): „Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük...” Néhány sorral lejjebb így fogalmaz József Attila: „...kinek emberhez méltó gondja van.” Lehet, hogy a verssor embere Mannt rejti? De álljon itt maga a költemény: Thomas Mann üdvözlése Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig, még megkérlel, hogy „Ne menj el, mesélj” - (így nem szökik rá hirtelen az éj) s míg kis szive nagyot szorongva dobban, tán ő se tudja, mit is kíván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: így kérünk: Ülj le közénk és mesélj. Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Tejól tudod, a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit, 73
