Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
„ Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret... ” Közhely, hogy József Attilát szó szerint (is) kell érteni, aki „sose hazudik (...) »...bármilyen vadul száguldott a képzelete, úgy ragaszkodott a valóság minden porcikájához, mint a leltári tárgyhoz...«”' Olyan ez a két sora a költőkirálynak, mintha használati utasítás volna: Mielőtt „birtokba vennénk” a verseit, jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ki is az a József Attila, s az sem árt (sőt egyenesen feltétel), hogy szeressük is, különben „nem fog működni a költemény”. Maga is sokat tett azért, hogy ne csak műveit tanulmányozhassa az utókor, hanem az életét is, s talán abban is van valami sorsszerűség, hogy életének szinte minden pillanatáról tudunk egy’ s mást, köszönet a buzgó barátoknak, kortársaknak, meg a különféle szaktudományok művelőinek, akik több ezer róla szóló tanulmányt jelentettek meg, de százas nagyságrendű a róla szóló, könyv formájában megjelent tudósítás is... Mintha maga József Attila is tisztában lett volna vele, hogy akkor is verset ír, amikor éppen „csak él vagy hal”, sőt „elő- és utóélete” is szerves tartozéka költészetének. Életútja (egyben a halál útja is) olyan, mint az evangélium... Ki is valójában József Attila? Hogy a kérdésre olyan feleletet adhassunk, amelyre talán maga a költő is gondolt, amikor feltételül szabta azt, hogy szeressük és ismerjük, olyan módszerhez kell folyamodnunk, amelynek a címben jelzett szinkronicitás a kulcsszava. Könyvtárnyi irodalma van a szinkronicitással kapcsolatos jelenségeknek, nem lesz tehát könnyű néhány mondatba sűríteni a lényeget, definiálni a fogalmat. Talán úgy közelíthető meg legegyszerűbben a dolog, ha a világmindenséget egységes egészként fogjuk fel (mint tette ezt jó panteista módjára József Attila is), amelyben az egymástól időben, térben távol eső, ok-okozati összefüggésben nem álló jelenségek mégis kapcsolatba hozhatók egymással, sőt fontos tartalommal bírnak. Egy más megközelítésben a látszólag véletlen egybeeséseket a szinkronicitás az univerzumban lappangó eleven kreativitásként értelmezi, élő világmindenséget feltételez (József Attila is így gondolja). A szinkronicitás egyfajta kapcsolatot teremt a tudati és anyagi princípiumok között, hasonlóképpen, mint a 1 1 Németh Andor 1989. 54-55., Ignotus Pál idézve. 5
