Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
mítoszokban, egymástól látszólag független események kerek egésszé teljesednek. A szinkronicitás olyan holisztikus világegyetemet tételez fel, amelynek minden parányi szegmense magában hordozza az egész univerzumot. József Attila „törvényes véletlenről” beszél, de szinkronicitásra gondol (az ő életében ez a szó még nem forgott közszájon), amikor a következőket mondja: „...a véletlen törvényes véletlen, vagy ha nem, akkor egyáltalán nincs is művészet. De ha törvényes véletlen, ami annál is inkább, mivel megvan az a szokása, hogy minden műalkotásban fellelhető, akkor megint csak az elvégzendő feladatok közé tartozik a törvényes véletlen törvényének megértése a művészeten belül.”2 József Attila élete és életműve olyan szinkronicitások láncolata, mintha egy előre megírt forgatókönyv alapján készült film peregne képzeletünk vásznán, vagy mint egy genetikai program megvalósulása... írásunkban olyan dolgoknak, eseményeknek, néha látszólag jelentéktelen tényeknek tulajdonítunk jelentőséget, mint pl. nevek, számok, dátumok, ismétlődő történések stb., amelyek a költő életében és életművében meghatározónak bizonyultak, s elsősorban szimbolikus jelentőséggel bírtak. Ezek a vissza-visszatérő motívumok, ősképek emelik mitikus szintre a költőt magát is, de az életművet is, amelynek természetesen József Attila a hőse, aki immár nemcsak „emberből van”, sőt nem elsősorban hús-vér lény, hanem isteni tünemény, archetípus, őskép. Csontváry szerint az lehet zseni, aki soron van. József Attila soron volt, s talán nem véletlen, hogy Kosztka napján, április 11-én született, 1905-ben, abban az évben, amikor a panteista festőzseni Kosztka Tivadar éppen saját életművének legjelentősebb festményeit teremtette (A Nagy Tarpatak a Tátrában, A taorminai görög színház romjai). De nemcsak „közös n(N)apjuk” révén voltak szellemi rokonok egy-egy, a sámánsághoz elengedhetetlen fölös csonttal (kosztka a szláv nyelvekben csontocskát jelent), de természetszeretetük is egy tőről fakadt. József Jolántól tudjuk, hogy a nyarakat öccse Szabadszálláson töltötte, ahol behatóan tanulmányozta a természetet: „Bekódorogta a messzi mezőket, bogáncsokat gyűjtött, csigákat, és megsimogatta a csepp kis zöld békákat. Ismerte a virágok neveit, figyelte a szorgoskodó bogarakat, az egész mindenség lélegzetvételét. (...) De az egerek, kutyák, sündisznók nem kaptak mamától tartózkodási engedélyt, csak a selyemhernyók. Eperle2 Széles Klára 1980. 190. 6
