Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
A harmadik versszak első sorában József Attila már nem hagy kétséget afelől, hogy az anya (édes vagy mostoha, ez most egyre megy), a Mama a keresett és megtalált személy ebben az utazásban. Ezúttal nem fukarkodik a szebbnél szebb hasonlatokkal, amelyek, mintha nemcsak esztétikai, de fontos lényegi, ún. tartalmi üzenetek hordozói is lennének: valamennyiből az együvé tartozás érzése sugárzik. A hasonlatokhoz szükséges „nyersanyagokat” a helyszínen, Lillafüreden és környékén leli meg a költő - nemcsak ebben a részben, de gyakorlatilag az egész költeményben. A „komplementer”, egymást kiegészítő hasonlatelemekből egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az anya, a verem, a terem, a láng, a nyugalom az anyaméhet idézik, míg a gyermek, a mélység, a fény, a lélek, a test a gyermekből csecsemővé, magzattá visszalényegült József Attilát rejtik. Az Óda elején léptéket vált a költő, amikor Marton Mártát a tájba vetíti és „felnagyítja”. Ezúttal is felkészít bennünket egy újabb dimenzióváltásra, de most ellenkező előjellel. Miután a „nagy tájban” (Gaia) felismerte az édes-mostoha-anyát, most „arra vetemedik”, hogy a szeretet nevében „kicsinyítse” a „látlatot”, anyástól, fiastól... De ne szaladjunk a rúd elé, maradjunk még egy kicsit az „egymásbanlevésnél”. Ennek egyik aspektusa bomlik ki a vers folytatásában és ölt konkrét formát. A 40-45. sorban, a fiúban élő, a belsővé váló (intemalizált) anya alakja jelenik meg, a két lét, a két élet, a két lény, a két lényeg egymásba torkollik. Ugyanez a tendencia valósul meg a továbbiakban, ezúttal érzékszervi szinten: hallás, látás, ízlelés, tapintás. Az utolsó „kinti emlékkép” a vizespohárra simuló eres kéz. A következő nyolc sorban (55-62.) megtörténik a csoda. A költő önmagát definiálja, amikor kérdéseket tesz fel saját kilétét, mivoltát illetően, és felfedi valódi létállapotait: anyag, lélek, fény, tünemény, ige. A víz, hullámterjedésre alkalmas anyag, a fény pedig kettős, hullámtermészettel is bíró jelenség,. Az anya és az anyag szó is egyívású, mint ahogy a lélek is a lé-ben, vagyis a vízben leledzik (lélek visszafelé olvasva: kel, él), s mindez együttvéve megfoghatatlan, kifolyik a markunkból, eltűnik, vagyis tünemény... Idézzük vissza az utolsó külső képet: pohár, víz, ér, kéz. Lássuk sorjában: Pohár: (kupa, serleg, kancsó) Attila (a hun) harmadik attribútuma (az ostor és a kard mellett). József Attila így ír a Rövid óda a kelő Naphoz című versében: „s én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre / friss-vizű kancsóm.” 29
