Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)

„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”

4

Oh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait?

5 mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szőve, bontja bog)át - hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját s lombos tüdőd szép cserjéi saját dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyert a salak a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,

sürög millió élő állat,

bogár,

hínár,

a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong -tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak.

A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd.

De szorgos szerveim; kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált - Kit kétezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcső, erős sír, eleven ágy, fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg! íme a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)

25