Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
vagy ha úgy tetszik, a mai (2006. október 23.) Románia egy több szempontból is kitüntetett (szakrális) pontján: Sannicolau Maré ban (korábban Sinnicolau Mare - Nagyszentmiklós román neve). 1799.július 3-án, egy Peru Vuin nevű szerb földműves (szőlősgazda), kertjében ásás közben fél láb mélységben a földben egy 23 (egyesek szerint 24) részből álló aranyedény-készletet talált, amelyet - mint ahogy azt a későbbi kutatások valószínűsítették - egykori urai egy zsákban elhelyezve ástak el ezen a helyen: Nagyszentmiklóson. Az azóta „világhírnévre” szert tett nagyszentmiklósi kincset a (nép)hagyomány mint Attila-kincset, Attila kincsét tartja számon. Valójában (mai tudásunk szerint) késő-avar, „kora-magyar” ötvösmunka, amely jelenleg a bécsi Kunsthistorisches Museum talán legragyogóbb ékessége... A mi szempontunkból az ún. kettes és az ún. hetes számot viselő kancsók bírnak különleges jelentőséggel, ezeken a darabokon jelennek meg ugyanis az „égberagadás”-nak a képei, amelyek mintha egy más jelrendszerben (képírás) illusztrálnák József Attila versét. Természetesen fordítva is igaz a dolog: a szinkronicitás és a mítoszi szemlélet megengedi azt, hogy az „egyetemes attilaság” ötvöződjék aranyba, amelynek aztán több mint egy évezred múltán felbukkan szavakba öntött megnyilatkozása: József Attila szövegképe, pontosabban szövegképei bukkannak fel, van ugyanis költőnknek még egy sasos verse, amelyet 1935-ben fordított románról magyarra. Két előkép - de mondhatnánk ősképet is - és két utókép tehát (versben rögzített illusztráció), amelyekkel számolnunk kell. íme József Attila Sasának „vers-előzménye”: George Talaz: Vulturul, fordította József Attila: A sas155 Az éjjel a folyó kiáradt medriből, az éjjel sírtam, mint a gondok betege, az éjjel egy halott sast hozott az ár elő és mint a lágy habot, kapunkba lökte be. Vér és iszap tapadt a szárnyain. Bevágta pántos kapunkba - ő érezte, hogy a fény szeméből már kihagy és mintha ott a sárba vergődött volna még a tócsa peremén. 155 József Attila 1998. 133. 213
