Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)

„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”

tatásai alapján) gondolták, hiszen ekkor József Attila és Kozmutza Flóra nem ismerték egymást, hanem 1937-ben, tehát megismerkedésük után.

Mi viszont tudjuk, éppen József Attilától, hogy már ezer esztendeje ismeri Kozmutza Flórát. Igen, a mitikus József Attila megszületésétől fogva ezt az élő, emberi-női alakban megtestesülő, szép szót kereste, hiszen tudott a létezéséről, de a nem mitikus József Attila is hallhatott valakitől egy Kozmutza Flóra nevű hajadonról anélkül, hogy találkoztak volna. Talán éppen a Barta fivérek révén jutott el hozzá a hír, hogy a keresett személy létezik (akinek neve hallatára József Attilában beindulhattak bizonyos „szerelmi folyamatok”), és itt van a közelben. József Attila minden valószínűség szerint előbb hallott a Kozmutza Flóra névről és lett szerelmes a névbe, mint hogy szemtől szembe is találkozhattak. Elképzelhető, sőt valószínű, hogy József Attila részéről a Rorschach teszt csak ürügy volt a találkozásra, na meg arra, hogy „saját tesztje után” (ez volna az a bizonyos matematikai jegyzet) az-e, olyan-e Flóra, mint a teszt eredményei mutatják. Nem utolsósorban (mint erre már utaltunk) József Attila Flórát éppen a Rorschach teszttel tette próbára válaszainak mennyiségével és minőségével, s valljuk be őszintén, Flóra ezt a próbát nem állta ki. (A tesztet Illyés Gyuláné kérésére dr. Bagdi Emőke és dr. Láng Iringó elemezte és értékelte.) Ugyanezt mondhatjuk el Flóráról is, aki személyesen nem ismerte a költőt, de hallani már hallott róla (ez a körülmény most tulajdonképpen akár el is hanyagolható). József Attila tehát véleményünk szerint a saját „matematikai tesztjét” Flórával való személyes találkozásuk előtt „ötölte ki”, méghozzá azzal a céllal, hogy „megtudja”, összeillenek-e.

Tudjuk, József Attilánál a név az ember metafizikai énjét jelentette. Ezt az ént transzponálta most át a matematika nyelvére, és jutott el még kisebb, elemibb, egyben absztraktabb, ugyanakkor univerzális egységig, a számig. Megható, hogy a költő, aki a szép szavakra esküdött, betűkkel zsonglőrködött, eljutott addig a határig (az értelmen túli tartományig), ahol vak festők, süket zenészek módjára maga is számokkal operál. (Hasonlatos ez a metamorfózis ahhoz az átalakuláshoz, amelyet a költő az Oda című versében „alkalmaz”, mielőtt elfoglalná az őt megillető helyet az anyaméhben: emberből anyaggá, tüneménnyé, fénnyé, lélekké, igévé lényegül, hogy a fogantatás szeplőtelen maradhasson.

Letagadhatatlan viszont, hogy ezek a számokká alakított varázsszavak és betűk maguk is rendelkeznek (éppen tömörségükből, sűrűségükből eredően) bizonyos (igéző) erővel (mint pl. a fizikában a magerők),

162