Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)

„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”

olyan energiával, amely alkalmas a bűbájra, esetünkben pl. arra, hogy Kozmutza Flóra fejében egy adott pillanatban megforduljon az a gondolat, hogy összetartoznak az igézővel: és az igézett igent mondjon. József Attila ezzel a művelettel valójában „rájátszott a sorsra”. Ne feledjük el, hogy Flóra ekkortájt dr. Szondi Lipót, a híres sorsanalitikus bűvkörében élt, nála tanult és dolgozott, történetesen éppen Rorschach-féle személyiségvizsgálatokat készített. Flóra tehát a szó konkrét és átvitt értelmében is a sorsot képviselte József Attila életében. (Gondoljunk József Attila neki írt búcsúversére, amelyben a közös sorsra hivatkozik a költő.)

De lássuk a végeredményt:

József Attila = 8, vagyis: erélyes, uralomvágyó, kissé zsarnok, szerencsés.

Kozmutza Flóra = 3, vagyis: élénk, tehetséges, bátor.

Talány, hogy József Attila milyen elv (vagy éppen szabad asszociáció) alapján rendelte az egyes jellemzőket a számokhoz. Bárhogy álljon is a dolog, a kapott eredményekkel (úgy a számokkal, mint a tulajdonságokkal) látszólag semmi sem kezdhető, valahogy más eredményre számítottunk mind a numerák, mind a szavak tekintetében. Érdekes viszont, hogy a hetes számhoz a következő tulajdonságok illenek: zárkózott, meg nem értett, költői hajlamú. Igen, ez már illik a mi költőnkre (gondoljunk vissza A hetedik című vers költőről szóló strófájára), minden tekintetben.

Ha viszont a nyolcas számhoz tartozó karakterisztikát nem József Attilára, hanem ősapjára, a hun királyra vonatkoztatjuk, akkor talán helyben vagyunk: a négy felsorolt tulajdonság mindegyike vonatkoztatható Attila királyra. Hasonló a helyzet a hármas számhoz kapcsolódó jellemzőkkel, amelyek egyike sem felel meg Kozmutza Flóra karakterének. Flóra így vall magáról: „Befolyásolhatta József Attila iránti viselkedésemet kislánykori ábrándozásom is. Amióta csak fölmerült bennem, hogy egyszer majd férjhez megyek, úgy képzeltem el a házasságot, hogy a féljem valamilyen föltaláló vagy művész lesz, festő, szobrász (sohasem gondoltam, hogy író!), akit csak a halála után fedeznek föl, ismernek el. Én fogom segíteni a munkáját, dolgozom rá. Ennek az ábrándnak talán olyasmi lehetett az alapja - gondoltam később, felnőtten -, hogy mivel magamat nem tartottam képesnek, elég tehetségesnek nagy alkotó munkára, csak másokon át tehetek valami értékeset. Azt pedig, hogy mindennél többre becsüljem a tehetséget, a becsületességet és mintegy ter163