Bence Lajos: Írott szóval a megmaradásért. A szlovéniai magyarság 70 éve (Győr - Lendva, 1994)
A szlovéniai magyar irodalom (1919-1989) - Táj és hagyomány
Pável, a költő, e tájnak a szülötte, innen meríti később is költészetét keresztül-kasul átható ember- és igazságszeretetét, mély keresztény humanizmusát. Másrészt jóval tágabb kontextusban, művelődéstörténeti szempontból is sok tanulsággal szolgál az életmű egészére kiterjedő hídépítő tevékenysége, a magyar és a szlovén kultúra közötti közvetítő, követszerep miatt. Pável, a költő Irodalomelméleti közhelynek számít a gyermekkori élmények meghatározó jellegű jelenléte az alkotás folyamatában. Pável Ágostonnál ez a tényező még fokozottabb mértékben jelen van egész költészetében, sőt az életmű szinte minden mozzanatában, mint az a további fejtegetéseinkből kiderül. Olyan költőről van szó, akit a művészi fejlődéshez nélkülözhetetlen gyermekkori élmények rendkívül szoros kötelékekkel fűznek a felnevelő tájhoz, az Őrséghez. Később is minden idegszálával, szinte gyermeki rajongással idézi meg ezt a vidéket, ahonnan korán elkerült ugyan, de a szlovén bölcsőt sohasem tagadta meg. Később is, amikor szülőföldet kellett választania, talán nem véletlenül esett a választás éppen Szombathelyre. Különösen a 30-as években, költői beérésének idején vált az el- és visszavágyódás tárgyává a „tücsökdalos parti rét”, a „nyírek csillanó ezüstje”, amelyeknek „hűs tövén sápadt, kék virágok nyílnak”. S hogy mennyire életre szóló volt ez az élmény, arra talán egy, a Kucsnica partján írott költeményéből, ennek szinte pátoszig emelkedett hangjából következtethetünk: így! így virágzik! így újul meg itt e réten a növekvő holt avarból évről-évre napsugaras gyermekségem. Bennetek, belőletek biztatón néz őszülő fejemre s rajta túl a végtelenbe 82
