Zágorec-Csuka Judit: A muravidéki magyar könyvek világa. Tanulmányok és publicisztikai írások (Pilisvörösvár - Lendva, 2010) (Pilisvörösvár - Lendva, 2010)
4. Irodalomtörténeti írások
154 A MURAVIDÉKI MAGYAR KÖNYVEK VILÁGA Nem tudja, hogy mi van ennek a szerelemnek az alján, talán egy nagy fájdalom, talán valami pozitív, amire építeni lehet, amiből ki lehet alakítani az életet. A szerelmük intim közegébe is beszivárog az idegenség érzete. Éva felveti neki, hogy más nyelven beszél: „Ha te azt mondod: »ház«, másfajta házat látsz magad előtt, mint én. Ez nagyon szomorú. De lehet, hogy ez mindig így van, ha valaki idegenben él.” És ki is mondja a végső konklúziót: „Azt gondoltam, igen nagy csapás lehet idegenben élni.” A főhős még reménykedik abban, hogy elviheti Évát Magyarországra, ahol a szülei élnek: „Nekünk van házunk odahaza. Nagyon hamar megszokod majd. Nekem is van apám meg öcsém. Szőlőnk is van, s a házakban villanyosság és vízvezeték.” Bizonyítani akarja, hogy ő is ér annyit magyarként, mint a francia Éva Párizsban, mert neki is van rendes neve, ő sem létezik csak úgy az utcáról. S végül is Éva Rogert választja, akinek az apja borkereskedő Brestben, és nagyon tisztelt családból származik. O is breton, nem idegen, habár úgy tűnt, hogy az idegent is szerette, de Emile-t, az angolt is szerette. A szerelmi négyszögből aztán kiválik a magyar idegen. Éva szemében is lelepleződik a mássága, ki is mondja: „Ide sokan járnak, az nem számít úgy idegennek, mint te... Valami különös volt körülötted. Én nem tudhatom, hogy milyen egy magyar.” Valójában megpecsételődik a sorsa. Megmarad Éva szemében is idegennek: „Hanem te, az más volt, egy idegen, egy igazi idegen!” Más fajta, egészen más mint a franciák. De mi az, amiben mégis különbözik egy franciától? Abban, amiben a francia nő különbözik egy magyar férfitól. Az identitásában. A másság érzete visszafelé is érvényesül, ha keressük rá az okot: „Nekem is egészen különös volt minden rajtad, talán én is azt gondoltam: egy francia nő, egy igazi francia! Milyen lehet? Mire gondol, amikor egyedül van, hogyan veszi kezébe a villát, s ahogy mosakodik.” A magyar idegent mégis arcul csapja Éva utolsó szava, amely szemrehányásként is hathatna, akár a szerelmi agónia zárógondolataként: „Volt egy pillanat, amikor gyerekem lehetett volna tőled. Abban a pillanatban olyan ijedség fogott el, azt hittem, meg kell halnom. Ah, ti, a piszkos vidékeiteken... Te eljöttél megnézni engemet? Olyan undor fogott el, tudd meg, olyan irtózat, csak a gondolatra is, hogy gyerekem lehet nekem, nekem gyerekem egy idegentől... Ezért hagytalak ott. Elképzeltem, hogy egy idegentől lehetne a gyerek...” Éva utolsó szavaival élesen megalázza az idegent, aki ezt követően eldönti, hogy végképp hazautazik Budapestre, elhagyja Évát és Párizst. A szerelem nem védi meg, idegenként tér vissza szülőhazájába. És lehet-e új hazára lelni a művészetek fővárosában? Ez az alapvető kérdése Márai művészregényének, amely számos önéletrajzi vonást is tartalmaz. A magányosság és a kitaszítottság, a külföldiség, a másság tudatával párosul az ún. „ üres tudat” kialakulása a párizsi léthelyzetben, amelyben a régi tartalmak és értékek érdemileg már kiléptek belőle, az újak pedig most születnek meg (Kiss E., 2004). Ennek a kettősségnek a feszültsége adja meg a regény leegyszerűsített vázlatát. Miért is indul el a főhős Párizsba? Erre a regény befejezésében kapjuk meg a választ. Mert szabad szeretne lenni, kötelezettségek és feltételek nélkül, hiszen fiatal, s előtte még az élet: „Szabadság, gondolom, s csodálkozva bámulok magam elé. Én most minden jel szerint szabad vagyok, kissé túlságosan is szabad, mehetek, ahová akarok, s amit akartam, az sikerült: itt fekszem a tenger mellett, nincs név, család, mesterség, ami kössön, bőröm is levedlett már a napon, feltétlenül szabad vagyok.” Valamilyen kötöttség mégsem árt az életben, ez a tétel is felmerül a re
