Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A front összeomlása és a visszavonulás
verik. Voltak olyanok is, akik még jól bírtak járni, és azok ott is hagyták a templomot, tovább indulva hátrafelé. Én is úgy gondoltam, hogy elhagyom ezt a helyet, de ilyen lábakkal nem tudtam már gyalogolni, tehát nem maradt más lehetőségem, mint tovább várakozni. Tépelődtem magamban, hogy ki fog előbb jönni, a vonat vagy az orosz, amit kénytelen vagyok megvárni. Az oroszokról különben semmit sem lehetett hallani. Viszont a magyarokról is csak azt tudtam, hogy mind többen vagyunk. Vártam, hiszen más lehetőségem nem volt, még ha itt is fejezem be az életem. Dél felé megint jött a hadnagy. De már meg sem akarták hallgatni. Akkor bejelentette, hogy megérkezett a várva várt vonat, és elmondta, hogy a betegek hogyan lesznek elszállítva. Először a legsúlyosabbak távoznak, utána a többiek, mert még több szerelvény is fog jönni. Ebből még egy a mai napon. Vöröskeresztes teherautók fogják a sebesülteket az állomásra szállítani. Végre a teherautók a templom ajtajához álltak. A katonák kezdtek beszállni. Tolakodtak, hogy őket vigyék először, a tehetetlenek meg a templomban maradtak, mert nem tudtak kimenni. Akkor a sofőrök visszazavarták a katonákat, hogy hordják ki a súlyos betegeket. Az egészséges katonák erre megkezdték kihordani a sebesülteket. Mellettem még mindig élt az eszméletlen ember. Mondtam az egyik utásznak, hogy pajtás, fogd meg az egyik karját, én meg a másikat; úgy kezdtük kihúzni az autóhoz azt a félig halott embert. A végén odaértünk az autóhoz, de az előttünk lévő már megtelt és elment. Jött a következő. A sofőr kinyitotta az ajtókat, és elment valahová. Mi meg nem tudtunk másképp felszállni, csak úgy, hogy fel kellett egyikünknek menni, és a beteget felhúzni. Mondtam a kollégámnak, hogy tartsa a beteget, míg én felmegyek. Úgy is lett. Felmentem és húztam szegényt, az utász meg tolta. Amikor sikerült feltenni a teherautóra az eszméletlen beteget, akkor mondtam a pajtásomnak, gyere te is fel segíteni. Abban a pülanatban eszembe jutott, hátha itt maradhatnék az autóban, és így engem is elvinnének a vonathoz. Úgy is lett. Én legbelül leültem a padra, azt az eszméletlent mellém húztam, ő mellé a pajtásom ült le, akivel kivittük. Közben tartani is kellett, mert másképp összerogyott volna. Nem jöttünk le az autóról, utánunk meg tovább rakták a betegeket. Amikor már tele volt a kocsi, szóltak a sofőrnek, hogy indulhat. A sofőr bezárta az autó ajtaját, és elindultunk. Még akkor sem hittem, hogy magyar vöröskeresztes autóban vagyok, amely hátrafelé visz engem. Rövid idő múlva kiértünk az állomásra, de az autó nem tudott a vonat mellé 86
