Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A front összeomlása és a visszavonulás
menni, mert kerítés volt előtte. Kb. 10-15 métert kellett gyalogolni a betegeknek. Aki tudott, ment, aki pedig nem, azt vitték a vonathoz. Mi a pajtásommal az eszméletlen betegünket az autó ajtajához húztuk, de senki nem segítette le. Akkor én lementem az autóról, a komám meg közben tartotta, aztán valahogyan a hátamra tette, én meg megpróbáltam elvinni. Nagy nehezen odaértem a vonat lépcsőjéhez, pedig talán 40 kiló sem volt az eszméletlen katona. Ott az egészségügyiek átvették és elvitték. Ott aztán (ahogy körülnéztem) láttam, hogy vannak tisztek is. Egy százados és egy őrmester beszélgettek egymással. Kivasalt nadrágban, fényes gombokkal, kibokszolt csizmában. Ezt látván, magamban azt gondoltam, hogy lám, milyen különbség van köztünk. Mi most a világ koldusai vagyunk, a legszerencsétlenebb emberek, ellentétben velük. A könny kicsordult a szememből. Az egészségügyi mutatta, hogy menjek a harmadik kocsihoz, ott vannak az ülő betegek. Egy kis idő múlva hoztak jó teát, s amikor megkérdeztem tőlük, hogy kapunk-e ennivalót is, azt mondták, hogy később igen. Ahogy a vonat megtelt, elindultunk. Kezdett sötétedni. Megkérdeztem, hogy hol vagyunk, amire Szudzsán volt a válasz. Ez 1943. február 20-án történt. Később jó vacsorát hoztak. Elálmosodtunk, de feküdni nem lehetett, mert személyszállító kocsiban voltunk, így csak ülve aludtunk kicsit. Nekem annyira fájt a lábam, hogy nem bírtam egy helyben maradni. Megpróbáltam a szemben lévő ülésre feltenni a jobb lábamat, hátha könnyebb lesz elviselni a fájdalmat (ráadásul a vér sem száll bele). így valamivel jobb volt. A többiek kérték, hogy bontsam ki a pokrócból, de azt nem mertem megtenni. A vonat csak vitt bennünket. Közben meg-megállt egy kis ideig, aztán ismét elindult. Éjjel elkezdett viszketni a lábamon a szőr. Elmentem a vécére, letoltam a nadrágot meg a gatyát, hát láttam, hogy tetves vagyok. Mikor világos lett, a többieket is jól megnéztem és láttam, hogy a zubbonyukon, a karjukon, a nyakukon, mindenhol tetvek mászkálnak. Ez ellen pedig nem tudtam semmit sem tenni. A templomban még nem éreztem, pedig biztosan ott kaptam el. Szóval a vonatban meg már mind tetvesek voltunk, így nem is szégyenkezett senki sem miatta. Elérkezett február 21-e. Semmi különös nem történt, csak utaztunk. A vonaton rendszeresen kaptunk enni. Megjött február 22-e is. Semmi különös. Este már az egészségügyi dolgozók mondták, hogy hamarosan Kijevbe érkezünk. Következő reggel (február 23-án), mikor már kezdett világosodni, mondták, hogy megérkeztünk Kijevbe, de a vonat csak haladt tovább, ha lassan is. 87
