Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A front összeomlása és a visszavonulás
kezdtek a lövegekből tüzelni. Később a gyalogsági fegyverrel ellátott német támadó csoport visszajött, mert nem tudták az előttünk lévő faluból az oroszokat elüldözni. Ezt követően a németek egy még nagyobb csoportot szerveztek, és újra támadásba lendültek. A tüzérség is intenzíven bekapcsolódott az orosz gyűrű áttörésébe. Ezt követően ismét elindultunk előre, mert immár sikerült az előttünk lévő faluból kiszorítani az oroszokat. Ahogy beértünk a faluba, ott se civilt, se orosz katonákat már nem lehetett látni. A házak legnagyobb része a tüzérségi gránátok robbanása következtében kigyulladt. Mivel nagyon fáradt voltam, az egyik égő ház közelében leültem egy kisebb kupac ganajra, és azonnal elaludtam. Arra ébredtem, hogy a karomat égeti a tűz; már lángra kapott a köpenyem ujja, meg a zubbonyom is. Eloltottam az égő ruhámat, de a köpenynek nem volt már ujja, ráadásul a sapkámat sem találtam meg. Valószínű, hogy az is a lángok martalékává vált. Nem bánkódtam sokáig, különösen az utóbbi miatt, mert hamar találtam egy másikat (egy ruszki bundást), ami még jobb is volt, mint az elődje. Visszamentem a faluban arra helyre, ahonnét este szállást keresni indultam. Közben már a nap is fölkelt. Úgy látszott, hogy szép idő lesz, kezdett a levegő felmelegedni, egyre jobban enyhült. A katonaság csak keringett jobbra-balra, de valójában a tömeg egy helyben maradt. Az orosz megint kezdett bennünket támadni, de úgy tűnt, hogy kellő távolságra volt tőlünk, mert csak aknavetővel vagy ágyúval tudott idáig lőni, kézi fegyverekkel nem. Újra összetalálkoztam Kosával meg Dáviddal is. A magyar katonaság itt teljesen szervezetlen volt. Nem láttam tiszteket sem. Ezen a napon sem ettem még semmit. Dél felé már szépen sütött a nap, egész kellemes idő lett. Egy kicsit még mindig fájt a lábam. Dél körül egy orosz lövedék hozzánk egészen közel csapódott be. Úgy tűnt, hogy valamilyen nagyméretű ágyúval lőttek a katonaság közé. A robbanás következtében az emberek, állatok, ágyúk (minden, ami volt) egészben vagy darabokban a levegőbe röpültek, és sírás, jajgatás hallatszott minden oldalról. Volt aki németül, volt aki magyarul kiabált segítségért. Mi hárman, Dávid, Kosa meg én nem távolodtunk el egymástól. A robbanás központjától nem lehettünk távol, mert engem is feldobott a légnyomás. Hála Istennek, nem lett semmi bajom. Ahogy körülnéztem, azt vettem észre, hogy mindenki rohan, hogy minél távolabb kerüljön a robbanás helyétől. Én is elindultam, de közben eszembe jutott a másik két cimbora is. Egy pillanatra megálltam és kerestem a szememmel őket. Kosát észrevettem, csakhogy ő kelet felé futott, míg én most is nyugatra vettem az irányt. Kiáltottam neki, 72
