Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A front összeomlása és a visszavonulás

hogy „Ferkó, Ferkó, erre gyere!“, de biztos, hogy nem hallotta a nagy kiabálásban. Itt láttam őt utoljára.

Ezt a történetet később Kosa Ferkó édesanyjának is elmeséltem. Kint álltak Ferkó bátyjával együtt a házuk előtt, amikor mentem haza a katonaságtól. A falu népe valahogy megtudta, hogy jövök az állomásról, és nagyon sokan voltak kíváncsiak rám. Amikor odaértem a házukhoz, Ferkó édesanyja meg a bátyja olyan keservesen sírtak, hogy a szívem majd megszakadt értük. Sok dologról kérdeztek, de mindent akkor ott nem tudtam elmondani nekik. Elmeséltem, hogy Ferkónak jó volt, mert ő a civil nép között tartózkodott mindig, így tudott magának szerezni szőrcsizmát meg más téli holmikat is. Nekem már akkor, amikor elváltunk, meg volt fagyva a lábam, de őneki nem volt semmi baja. Vigasztaltam őket, hogy még megjöhet vagy valahonnan üzenhet is. De én szinte biztos voltam benne, hogy Ferkó soha nem ér már haza, az anyja soha többé nem fogja látni, mert senkivel nem találkoztam az után a nap után, aki valamit is tudott volna róla. Csömödéri Dávidról sem hallottam a háború befejezéséig soha semmit. Később, a hetvenes években egyszer meglátogattam, mert neki sikerült hazakerülni a frontról.

így váltunk el mi hárman egymástól. Én elindultam nyugatra. Úgy 4-5 km távolra házakat láttam. Elindultam abba az irányba. Hogy miért oda, nem tudom, talán abban bíztam, hogy ott találok valami ennivalót vagy esetleg ismerős magyar katonákat. Egyszer csak azt vettem észre, hogy csatlakozott hozzám egy gyalogos őrmester. Kérdezte tőlem, hogy hova megyek. Azt feleltem neki, hogy hazafelé. Mire ő azt mondta, hogy ő is velem jön. Emlékszem, hogy magázott, pedig sokkal fiatalabb voltam nála, no meg magasabb rangja is volt, hiszen én csak őrvezető voltam. így együtt mentünk tovább.

Elkezdtem vele beszélgetni, de úgy vettem észre, hogy a tudata már nem tiszta. Annyit kiszedtem belőle, hogy zalaegerszegi, de hogy ő lakik-e ott, vagy az alakulata odavalósi, azt már nem sikerült megtudnom.

A távolban észrevettük, hogy házak vannak a dombtetőn. Folyamatosan gyalogoltunk, míg el nem értük a dombon lévő házakat. Közelebbről már láttam, hogy a hó a házak körül nincs letaposva. Ebből arra következtettem, hogy ezek a házak nem lehetnek lakóházak (még ablakok se voltak a kunyhókon). Azért kíváncsi voltam, hogy mit fogunk bent találni. Kezdtem az ajtót puskatussal veregetni, de nem sikerült kinyitni. Még kettőt belelőttem, de még akkor sem nyílt az ajtó. Folytattam a zár szétlövését, és talán hatot is belelőttem a zárba, mire végre az ajtó kitárult. Bent mindent átnéztünk, de mást nem találtunk, mint méhek részére elkészített kaptárakat és kereteket, no meg egyéb méhészeti tárgyakat és eszközöket. A többi kunyhót ki sem nyitottuk, mert úgysem leltünk volna semmi nekünk való dolgot.

73