Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A front összeomlása és a visszavonulás
tünk, mindenféle fajta katonával találkoztunk. Volt ott tüzér, gyalogos, utász, huszár, volt német is, de legtöbb mégiscsak magyar. Egyszer hallom, hogy valaki a tömegből a nevemet kiáltja: „Vida, Vida, Vida őrvezető!”. Elindultam a hang után a sötétben, és akkor ott találkoztam a lakosi Zsoldos Lajossal. Ő a 4. vagy 5. ütegben szolgált, szintén a kanizsai tüzéreknél. (Később többször is találkoztunk.) Akkor elmondta, hogy ők ott voltak lent délen, ahol az oroszok áttörték a vonalat, és hogy micsoda szörnyű helyzet volt az. Csak jártunk a faluban egész éjjel, mint a bolondok. Mindenféle híreket hallottunk, de jót egyet sem. Többek között hangoztatták azt is, hogy az oroszok már egy hete Sztarij Oszkolban vannak, az pedig kb. 80 kilométerre volt a hátunk mögött. Nekünk meg arrafelé kellene visszavonulnunk (4. sz. melléklet). Lassan kivilágosodott, és elérkezett január 27-e. Erős hideg volt, lehetett úgy mínusz 37-38 fok körül. Lassan összeszedtek bennünket (úgy értem, a harmadik üteget), mert indultunk tovább. Nekem úgy tetszett, hogy a katonaság megfogyott, mert sokkal kevesebben voltunk, mint az éjjel. Alighogy az üteg nekilódult és a falu végéig ért, máris tűzkészültséget rendeltek el. Visszafordítottuk kelet felé az ágyúnkat. De a tűzkészültség csak nekem szólt, az első számú ágyú legénységének. Hogy mit kell ilyenkor a tüzérnek csinálni, azt csak az tudja, aki itt szolgált a katonaságnál. A távcsövet feltettem, de aztán nem tudtam forgatni. Az a német olaj meg a zsír, amire azt mondták, hogy mínusz 50-52 fok hideget is kibír, hogy nem fagy meg, meg volt dermedve. Mondtam a tűzmesternek, hogy nem bírom tekerni a távcsövet, de ő azt felelte, hogy őt ez nem érdekli, hajtsam végre a parancsot. De hogyan, gondoltam magamban. Talán valamit a távcső alatt meg kellene gyújtani, hogy felmelegedjen. Mondtam a fiúknak, hogy hozzanak a házaktól egy kis szénát vagy szalmát. Megtették. Meggyújtottam a szalmát, mire a távcső megmozdult. Akkor belenéztem, de sajnos semmit sem láttam, mert elködösödött. Mikorra pedig a köd elmúlt benne, addigra újra befagyott. Ezt követően úgy véltem, hogy nem a távcső alatt tüzelek, hanem kicsit távolabbra, s akkor talán sikerül a terv. így tettem, de a lövésre már nem kerülhetett sor, mert jött a parancs, hogy felpakolni, mert megyünk tovább. Amíg én a távcsővel bíbelődtem, addig a százados parancsára a lőszernek egy részét a fiúk letették a kocsiról az út mellé. A lőszert szalmára rakták, mert a tűzszerészek föl akarták robbantani. Egy jó nagy boglyát csináltak, még gyújtózsinórt is tettek alá. Akkor még oroszt sehol sem láttunk, lövöldözés sem volt a közelünkben. Fegyverropogást csak messzebbről lehetett hallani. Az üteg el is indult, és megint ott maradt két tisztes, hogy felrobbantsák a boglya lőszert. Amikor mi már biztonságos távolságra értünk, meggyújtották a gyújtózsinórt, de a lőszer mégsem 6i
