Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A front összeomlása és a visszavonulás

tek az ágyúkért a lovasok meg a kocsisok, és az ágyúkat elkezdtük felkészíteni a visszaszállításra annyi lőszerrel, amennyivel csak bírtuk. Ami még hátramaradt belőle, azt úgy kellett elkészítenünk, hogy a tűzszerészek fel tudják majd robbantani az elvonulásunk után. A parancs úgy szólt, hogy az egész tüzelőállást meg kell semmisíteni, a bunkereket meg a futóárkokat is beleértve. Amikor elindultunk, egy tizedes meg egy szakaszvezető maradt hátra, hogy teljesítse a feladatot. Egyszer csak észrevették, hogy valami furcsa beszéd hallatszik a sötétben. Ahogy jobban körülnéztek, látták, hogy az oroszok már a futóárokban vannak. Ezek után ők is utánunk eredtek és otthagytak mindent, úgy, ahogy volt; mégsem hajtották végre a parancsot.

Ezen a napon adtuk le az utolsó lövést az ágyúnkkal. Valamivel kevesebb, mint 3000 lövedéket lőttünk ki az oroszra. De hogy mit és hányszor találtunk el, azt senki sem tudta, mert a tüzér sosem látja, hogy a lövedék hová csapódik be.

Elkezdődött a kilátástalan visszavonulás a Don menti állásokból

Ezt követően kezdődött a valódi pokoljárás. Sötétedés előtt, mielőtt kezdett a nap lemenni (1943. január 26-án), elhagytuk a téli állásokat. A tőlünk délnyugati irányban elhelyezkedő Dimitrievka nevű faluba mentünk, ahol júliustól fogva volt a mozdonyállás a mi ütegünk részére. Ahogy a faluba beérőd