Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A Don menti napok
más munkánk nem volt, mint naponta az a néhány lövés. Egész nap csak újságot olvastunk, kártyáztunk meg sétálgattunk az üteg állása körül. Csak akkor volt feladatunk, ha lőni kellett, azt meg sajnos előre sosem tudtuk, hogy mikor lesz. Egyedül az éjjeli lövéseket írták be már este a lövegkönyvbe: mikor, hová, milyen gránátot és hányat kell kilőni. Mi, irányzók valamennyire meg voltunk kötve, ami azt jelentette, hogy az ágyútól nem szabadott messzire eltávolodni. A többi legénység szabadabb volt. Jöttek-mentek az ismerősöket meglátogatni. El-elmentek a falvakba is, a civilek közé. Még a zsidókat is meglátogatták. Hozzájuk azért mentek, mert vittek nekik élelmet, ők pedig adtak nekik pénzt vagy ékszert. Kucséber is eljárt, és ha volt valami élelmem, adtam neki. Mindig hozott valamit cserébe. A zsidóknak volt pénzük, csakhogy azért nem tudtak vásárolni, mert az oroszoknak nem volt semmijük sem. Kucséber a közeli faluból néha uborkát hozott. Savanyítóba tettük, s bár eleinte valahogy nem sikerült, később már igen. A hátunk mögött a kolhoznak a földje lehetett, ami tele volt ültetve paradicsommal és cukorborsóval. Én a borsóból szedtem alkalmanként, megfőztem, aztán megsóztam és úgy ettem. Paradicsomot nem szedtem, mert nem ízlett, de a katonaság azt is ette. Egyszer aztán Barabás hadnagy meg Bíró Tibi tizedes elmentek látogatóba Barabásnak egy pap ismerőséhez, aki úgy látszott, hogy nagyon jól ismerte a hadnagyot, mert a misebort sosem itta meg, hanem félrerakta a hadnagy részére. Amikor Barabás meglátogatta, mindig odaadta neki az összegyűlt bort, mert a hadnagynak a bor volt a mindene. Akkor ezt a két látogatóját a pap úgy berúgatta, hogy a kocsiban (mert azzal mentek) nem tudtak felülni, hanem csak feküdtek, mint ahogy a részegek szoktak, és ordítoztak. A gyalogosok meg mondták nekik, hogy hallgassanak el, mert az orosz ide fog lőni, aztán mondhatják, hogy nincs szerencséjük. De erre ők azt felelték, hogy ők már régen eljátszották a szerencséjüket. Ami nem volt teljesen igaz, hiszen az orosz nem lőtt a közelükben: egy karcolás nélkül tértek vissza. Egy másik alkalommal nyolcan-tízen elmentek Voronyezsbe (kb. 18-20 km-re volt tőlünk) „szajrézni”. Három-négy lovas kocsival mentek, s hoztak is sok mindent, többek között egy akkora zongorát, hogy még a tiszti bunkerba sem tudták az ajtón bevinni. Hoztak még bundákat, pokrócokat, trombitát, gitárt, sakktáblákat és sok más holmit is. Nekem a legtöbbet a sakktábla ért, mert ott tanultam meg sakkozni. Voronyezsbe Kucséber is eljárt „szajrézni”. Egyik nap a százados elvitt egy bemutatásra. Ott szemléltették, hogy hogyan lehet megsemmisíteni az ellenséges harckocsikat. Egy falu szélén verbuválódtunk, az ott összegyűltek többségének valamilyen rangja volt. Lehettünk több százan, de magyarok nem sokan voltunk, úgyhogy az ütegparancsnoknak sem volt ismerőse, pedig a 9-es tüzérek tisztjeit biztos, hogy mind 42
