Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A Don menti napok
ismerte. Ott láttam Keitel tábornokot. Ő volt a német szárazföldi erők (Wermacht) főparancsnokságának a főnöke, akit - ahogy az újságból később olvasni lehetett - 1945-ben Nürnbergben halálra ítéltek és kivégeztek. Délben kaptunk jó ebédet, de nem volt se asztal, se szék, csak valami rétféle, ahol leültünk a földre, és úgy ettük meg az ételt. Nem számított, hogy ki tizedes, százados, ezredes vagy akár tábornok, ott akkor mindenki egyenrangú volt. Egy másik alkalommal meg az én félszakaszommal elmentünk a százados vezetésével hátra, nyugatra. Két-három faluval hátrább lehettünk, ahol lefilmeztek bennünket. Deszkából vagy kartonpapírból tankok voltak felállítva (vagy talán már kilőtt tankok voltak), és ezeket kellett kilőni. A tankokat hosszú drótkötélen húzatták előttünk. A filmesek a bunkerből készítették a felvételeket, de ezek a bunkerek olyan biztonságosak voltak, hogy ha mi véletlenül el is tévesztettük volna a célt, őket akkor sem ütötte volna át a gránát. Itt is csak jobbára németek voltak, magyarokkal csak elvétve találkoztunk. Magyar tüzérek az orosz fronton így lassan csak elteltek a napok. Rossz sorsunk nem volt, azt nem lehetett mondani, csak őrségben kellett sokszor lenni, s ez volt a legrosszabb. Az őrség úgy volt felállítva, hogy a tüzelőállás előtt három helyen kettő-kettő, hátul is két helyen két-két, déli és északi részen pedig egy-egy őr volt. Természetesen ők csak éjjel voltak szolgálatban, nappal - azt lehet mondani - mindenki őr volt, úgyhogy külön őrségre akkor nem volt szükség. A déli és északi részen álló mindig irányzó volt, s éjjel, ha lőni kellett, akkor ez a két fő megtehette, így nem kellett a többi alvó legénységet felkölteni. Csak abban az esetben lettek felébresztve, ha valami támadás volt, s akkor úgyis mindenkinek a helyén kellett lenni. Az első őrszolgálat alkonyattól éjfélig 43
