Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
Előrenyomulás a Donig
hídtól kb. 15-20 méteres távolságban már igen mély volt a patak. Nem tudom, hogy a víz csinálta-e a mélyedést a mederben vagy a robbanás. Tőlünk nem messze egy ruszin (ütegbeli) honvéd fürdött. Egyszer csak a németek elkezdtek valamit kiabálni. A híd közelében gyülekeztek, és hosszú rudakkal valamit kerestek a mélyben. Akkor tudtuk meg, hogy valaki belefulladt a vízbe. Volt olyan német is, aki levetkőzött és a patakban kereste a fuldoklót, de nem találta meg. A víz nem vihette el, mert (mint már írtam) lejjebb csak 10-15 cm-es volt, s abban meg lehetett volna látni, ha egy ember sodródik. Később hallottam, hogy valóban az a ruszin bajtárs fürdött ott, tehát ő volt a vízbe fulladt ember. Amikor már elmentünk a majorból, rá pár nap múlva hallottuk, hogy a víz feldobta a ruszin katona holttestét, így megtalálták. Ő volt az üteg első halottja, de valójában már a második vesztesége. Az első eset úgy történt, hogy amikor Szepetnekről elindultunk, volt egy kovácsmester is köztünk. Ez a kovácsmester nagyon részeges ember volt. A kiképzés alatt többet volt a börtönben, mint kint. Amikor elindultunk a kaszárnyából az állomásra, akkor is részeg volt, és szerencsétlen leesett a szekérről. A fiúk mondták a századosnak, hogy a leesés következtében valószínűleg betörte a fejét, így el kellene szállítani az orvoshoz. Százados azt válaszolta, hogy nem kell az orvoshoz vinni, inkább dögöljön meg. Ezért őt is feltették a vonatra, és jött velünk együtt a frontra. Néhány nap múlva már annyira feldagadt a feje, hogy alig látott. Akkor már látta a százados is, hogy ebből nagy baj lehet, ezért valahol Lengyelországban leadta a vonatról, mi meg tovább mentünk. Később néhány hónap múlva írta, hogy jól van, a kórházból kiengedték és le is szereltették. Hát ő volt az első, aki hiányzott az ütegből. A részegségének köszönhette, hogy nem jutott ki a háborúban az orosz frontra. Május 21-ig maradtunk az orosz majorban, s még aznap este elindultunk keletre a frontvonalba, Besszegyinón keresztül. Csak éjjel meneteltünk, s ha jöttek a repülők, és Sztálin-gyertyát dobtak le, akkor megálltunk. Nem volt szabad járkálni, mert akkor könnyebben észrevették volna bennünket az oroszok. Ez a menetelés két éjjelen át tartott. 23-án, amikor elindultunk, a hadnagy azt mondta, hogy ma éjjel beérünk a frontvonalba. Kb. éjféltájban az üteg megállt. Odajött a hadnagy hozzánk (az első félszakaszhoz) és azt mondta, hogy induljunk utána. 300-400 méter után elértük a falu határát. Az egyik ház előtt a hadnagy kijelentette, hogy megérkeztünk. Akkor az ütegparancsnok elmagyarázta, hogy mi a feladatunk (de különösen nekem), hogy mi a tankelhárításra vagyunk ideállítva, mert ez az út Timbe vezet. Egy főút mellett álltunk meg (habár éjjel nem nagyon lehetett látni, hogy út), és itt kellett várakozni az esetleges orosz támadásra. Mielőtt 26
