Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
Bevonulás és kiképzés
talán a falu népének 90 százaléka kint volt az utcákon. Búcsúztunk tőlük, ők pedig mitőlünk. Még harangoztak is az induláskor, mintha csak tudták volna, hogy sok magyar katona soha többé nem fog magyar harangszót hallani. Május elsején a 9/3. tüzér üteg teljes felszereléssel visszavonult a Gábor Áron kaszárnyába. Délután kimentünk az állomásra, ahol megkezdtük a bevagonírozást. Valamikor éjjel végeztünk a berakodással. Ezzel felkészültünk az indulásra, az orosz frontra, a megsemmisülésre. Az indulás előtt sok katonatársamat meglátogatták a szülei, rokonok vagy jó barátok, hogy elbúcsúzzanak tőlük. Én is vártam a szüléimét, de sajnos nem jöttek. 1942. május 2-án 3 óra 15 perckor indult el a vonat Nagykanizsáról a 9/3. üteggel Balatonszentgyörgyön keresztül, a Balaton déli oldalán Székesfehérvárig. Ott volt egy kis pihenő. Innen tovább Bodajk, Mór, Kisbér, Komárom és Galánta következett. Itt mondták a tisztek, hogy Magyarországon ez volt az utolsó állomás. Mindenki vásárolja el a pengőjét, mert tovább az már nem lesz érvényes pénz. A galántai vasútállomás Átmentünk Szlovákiába. Első állomás Szered volt, majd következtek: Lipótvár, Pöstyén, Vágújhely, Trencsén, Trencsénteplic és Zsolna (ez volt az utolsó állomás Szlovákiában). Innen egy alagúton át Lengyelországba, vagyis a német megszállás alatt álló Lengyel Protektorátusba értünk. Bárhol állt meg a vonat, az őrségnek rögtön ki kellett szállni, és senkit sem volt szabad a vonathoz engedni. A katonaságnak még lőszere sem volt idáig. Amikor Szlovákián áthaladtunk, akkor kaptuk meg a lőszereket. Azt, hogy melyik országban vagyunk, nem is tudtuk, csak a városok neveiről gondoltuk, hogy hol járunk. Meg aztán a városok nevei sem voltak mindig pontosak, mert sokszor az állomásokon vagy nem álltak névtáblák, vagy pedig sérültek 23
