Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
Bevonulás és kiképzés
lovagolni, de a hadnagy megengedte, hogy a fülünkre a sapkát ráhúzzuk. Nem is sokáig lovagoltunk. Az őrszobánál volt egy hőmérő, elmentem megnézni, hogy hány fok van, akkor az őrök mondták, hogy reggel mínusz 32 fok volt. Az utána következő napokban már enyhült az idő. Január vége felé elég kellemes volt. A következő napokban semmi különös nem történt. Február elején már mondogatták, hogy itt kell hagyni Csáktornyát, megyünk Kanizsára, mert az egész osztály ott volt. Úgy is lett, de nekem ez nem tetszett, mert onnan már nem lehetett olyan könnyen hazamenni egy-két napra. Február 6-án mindent összepakoltunk, 7-én reggel indult az üteg szekereken és lóháton Kanizsára. Ahogy elindultunk, elkezdett esni a hó, feltámadt a szél, így mire estére Letenyére értünk, már 30 cm-es hó volt. Ott egy majorban volt az éjjeli pihenő, de a rossz idő miatt senki sem aludt. Reggel indultunk tovább. Akkor már 50-60 cm hó is lehetett, de még mindig esett. Helyenként, ahová a szél odahordta a havat, már több méteres hóátfúvások is voltak. A civileket kiparancsolták az utakat tisztítani, de nem bírták azok sem mindenhol letakarítani, úgyhogy csak késő estére tudtunk a Gábor Áron laktanyába beérni, pedig Letenye és Kanizsa nincs is olyan messze egymástól. Az idő napról napra rosszabb volt, nagyon sok hó esett, még a vonatok sem tudtak közlekedni. Nem maradt más, mint hogy a katonaság ment a lakosság segítségére. Elindítottak bennünket az állomásra gyalog, ahol beszálltunk a személyszállító vagonokba, és elindultunk észak felé. Ameddig a mozdony bírta tolni a havat, addig mentünk, amikor már nem bírta, akkor a katonaság dobálta a sínekről félre. Megtörtént az is, hogy két mozdony volt elöl, és az tolta a havat. Nagyon kemény tél volt. Egész februárban hómunkások voltunk, nem katonák. Sem lovaglás, sem gyakorlat nem volt. Hetente csak egyszer vagy kétszer lovagoltunk, épp hogy a lovakat bejárattuk. Egyszer, amikor a laktanyaudvarban lovagoltunk (lehetett 60-65 cm-es hó), elkezdett a lovam ugrálni. Rögtön lent találtam magam a hóban. Utána egy kis idő múlva ez megint megismétlődött. De nem ütöttem meg magam, mert a nagy hóba estem bele. A hadnagy látva a történteket, azt mondta, hogy ilyen katona tüzér nem lehet, át fog tetetni a gyalogsághoz. Ez a hadnagy meg a fogatos őrmester mindig tegeztek bennünket, de a többi tiszt magázta a katonákat. Szégyelltem magam, de hát nem tehettem róla. Ez volt az utolsó eset, hogy a ló ledobott. Február végére kicsit javult a hóhelyzet. Egy este a parancskihirdetés után az őrmester azt mondta nekem (az, amelyik Csáktornyán pofonvágott), 19
