Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

Bevonulás és kiképzés

Csáktornya főutcája az 1940-es években

Egy másik alkalommal meg a hároméves pótcsikókat kellett belovagolni. Ez nem volt kötelező, de mivel megkérdezték, hogy ki akar menni, én jelentkeztem. Ezt követően elmentünk felnyergelni a lovat, de leginkább az öregkatonák meg a tisztesek mentek lovagolni, mi, újoncok nem sokan jelentkeztünk. Kaptam egy akkora lovat, amilyent még életemben nem láttam. A nyerget rá akartam tenni, de sehogy sem tudtam. Mondtam az ott lévőknek az istállóban, hogy segítsenek, mert én nem tudom magam felnyergelni a lovat, hiszen ezen még talán soha nem volt nyereg. Segítettek is, úgyhogy talán hárman nagy nehezen felnyergeltük, meg fel is segítettek rá, mert nem tudtam egyedül felszállni a nyeregbe. Akkor aztán végiggondoltam, hogy milyen bolond is voltam, hogy jelentkeztem, hiszen ide nem kellett volna eljönni. Kivezették a lovat az udvarra, aztán nekieresztették. A ló elkezdett futni az udvaron amerre ő akart, úgy ment, mintha senki se volna rajta, még irányítani sem tudtam. Talán 3-4-szer is körülfutotta az istállókat, vagyis az egész körletet. Úgy gondoltam, hogy valamikor majd csak megáll. A hadnagy a többiekkel már járta a kört és kérdezte, hogy ki az, aki azon a lovon ül. Mondták neki, hogy Vida. Akkor aztán, mikor közelebb értem hozzá, hangosan kiáltott, hogy Vida, hozzám, de én nem tudtam hozzá menni, mert a lovat képtelen voltam irányítani. A végén, mikor már megunta a ló a futást, akkor sikerült odairányítanom. Azt mondta a hadnagy, hogy ha ez még egyszer megtörténik, áthelyeztet a gyalogsághoz. Aztán még néhányszor elmentem csikókat belovagolni, mert később megszerettem a lovaglást.

Az idő múlt, már január közepe lehetett. Egy nagyon hideg éjjel után reggel megengedték, hogy a folyosón mosakodhassunk, egyébként kint kellett tisztálkodni, mert az épületben nem volt mosdó. Ezen a napon is mentünk

18