Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

Bevonulás és kiképzés

dett macerálni, az orromat is felpöckölte. Nagyon mérges lettem rá, de ő ezt észre sem akarta venni, még egy pofont is adott. Ez ellen sem tehettem semmit, mert ő öreg katona volt és őrvezető, akárhová is mentem volna, csak neki adtak volna igazat, az újoncnak hallgatni kell. Ezt is le kellett nyelnem. Úgy magamban azért megfogadtam, hogy ha egyszer ez a férfi a kezem közé kerül, akkor kamatostól fizetek neki vissza, bár neki már volt egy csillagja, de én is jártam már a tisztes iskolába, és mire kétéves katona leszek, akkorra már szakaszvezető is lehet belőlem, míg ő a raktárban nem fog nagy rangot kapni. Talán a legjobb esetben tizedes lesz, följebb biztos, hogy nem tud jutni. Ezt a pofont vissza fogom még szolgálni, gondoltam akkor magamban.

De nem kellett, mert Sztarij Oszkol előtt elfogták az oroszok. Egy kis erdőből kiugrottak néhányan, elfogták egy másik katonával, és verték puskatussal a hátukat, Azóta nem hallottam felőle.

Teltek a napok, már közeledett a Karácsony. Egy nap jött a napos és azt mondta, hogy menjek az istállóba ügyeletesnek. Azt feleltem neki, hogy én nem voltam felolvasva, tehát nekem nem kell menni szolgálatba. Hivatkoztam arra is, hogy azok között vagyok, akik ma puskával éleslövészetre mennek.

Később megint visszajött és azt mondta, hogy nekem kell felváltani azokat, akik az istállóban voltak szolgálatban. Nekem nem kell lövészetre mennem, mert az előzőn kitűnően lőttem, így nem kell még egyszer részt vennem rajta, pedig én inkább lövészetre mentem volna, mint ügyeletesnek az istállóba.

Úgy december elején már a lovakat is elosztották, azért, hogy mindig ugyanazt a lovat lovagolja a katona. Én egy pici lovat kaptam, öreg volt, talán 20 éves is elmúlt már. Orion volt a neve. Mire megjött a Karácsony, addigra már jól összeszoktunk, csak egyszer dobott le.

Múltak a napok és eljött a Karácsony, amire mindenki kapott hét nap szabadságot. Az ütegnek a fele Karácsonykor volt otthon, a másik fele meg Újévkor. Mivel kitűnően irányoztam, nekem a tűzmester dupla szabadságot adott.

Az ünnepek gyorsan elmúltak és folytattuk a katonaéletet. Ahogy visszajöttem a kaszárnyába, az öreg katonák, de még a tisztesek is lefogtak, hogy mit csináltam a lovammal, mert akárki lovagolta, mindenkit ledobott, még a szakaszvezetőt is. Én nem csináltam vele semmit sem, mondtam nekik. No, most meglátjuk, hogy téged hányszor fog ledobni, felelték. Az igazság az, hogy én is féltem, hogy engem is ledob. Vártam is, hogy egyszer csak a földön találom magam, de nem történt meg. Akkor a katonák azt mondták, hogy engem talán megismert a ló. Nem tudom mi lehetett, de Csáktornyán ez a ló engemet többé sosem dobott le.