Kerecsényi Edit: Távol a hazától… Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások (Lendva, 1994)
A petesházi Kálecz család négy nemzedékének életútja
megtakarított pénzünket, hogy apósom vegyen rajta egy kis földet és jószágot, hogy mire hazajövünk, gazdálkodhassunk. És azután a petesházi Fehér Rozi írt, és hívott bennünket a többiekhez, Párizs mellé. Az egy gazdaság volt. Itt nekünk sokkal rosszabb lett, mert a mezőn is kellett dolgozni, meg a házban is, amit parancsoltak, és sokan, szorosan laktunk együtt... Ott született akkor a Feri fiam (11.14.). És közben volt a háború is, és ott is nagy szegénység volt. így csak 11 és fél év múlva jöhettünk haza, nem is tudták a gyerekek, hogy kik vagyunk. De most onnét kapunk nyugdíjat... Hát a mi sorsunk egy regény lenne, annyi mindenen keresztülmentünk, mert mikor hazaérkeztünk, az apósom azt mondta, hogy a teheneket, lovakat amiket vett, elhajtották az oroszok, elvitte a háború, földet meg nem vett, csak egy kis szőlőt... Majd megbolondultunk, hogy minek dolgoztunk akkor annyit, így becsapott bennünket. De már nem volt mit tenni, három évig az uram haza sem ment miatta... És amikor 1948-ban hazajöttünk, a szegény anyánk és a Gizi lányom, aki már az iskolát is kijárta, meg a Pista öcsém (1.7.) még mindig ott laktak abban a régi, füstöskonyhás házban. De akkor még mindig nem tudtunk új házat építeni, mert akkor már kommunizmus volt, és borzasztó szegénység, még szeget meg varrótűt sem lehetett venni. És akkor Petesházát egyik napról a másikra kitelepítették, mert féltek a tűztől, az olajkutak körül nem volt biztonságos, és a mi régi faházunkat a hatóság lerombolta. Két év múlva jöhettünk vissza, de nem volt hová. És akkor már a Pista öcsém is torkig lett az egész kommunizmussal, és elhatározta, hogy nem fog többet fillérekért árkot ásni a hőségben, elmegy ő is Amerikába, vagy akárhová. Itt akkor már igazán sokat tudott mindenki Amerikáról, sok fiatal megszökött, hogy szerencsét próbáljon. A Pista (1.7.) is elment kétszer is, és Felsőlendva környékén szemügyre vette a határt, megnézte, hogy hol tudnának majd átmenni. Mindig biciklivel ment, és mikor kérdezték, hogy hová, mondta, hogy asztalos és munkát keres. És akkor itt a kolónián a. Zsiloveczné (egy telepes asszony) - aki odavalósi volt - megsajnálta őket és lerajzolta nekik, hogy hol tudnak majd átmenni a határon. És akkor, 1953-ban a Pista már 33 évesen, családostul, feleségestül (felesége, Cigány Matilda egy kapcai munkásnő volt) és két kisgyerekével átszökött Ausztriába, mert éppen munkanélküli lett. És a lányom, az Annus (11.13.) is ment akkor velük, mert neki is elege volt az itteni nyomorúságból. Gizi akkor (11.12.) már férjhez ment egy sibeniki, a NAFTÁ-nál dolgozó emberhez, de még volt a háznál két kisgyerek, Feri (11.14.) és Marika (11.15.). Hiába mondtam neki (Annusnak) egyre a Bözsi (1.5.) példáját, hogy ő is megbánta, hogy elment, nem bírtunk vele. [Annus kivándorlásában nyilván szerepet játszott az is, hogy a szüleihez nem kötődött eléggé, hisz 12 éves koráig az apai nagyszülők nevelték.] A Pista előrement biciklivel, á Matilda meg a két gyerekkel meg az Annussal vonaton Murskába, és ott találkoztak. Amikor Ausztriába értek, jelentkeztek a rendőrségen, és onnét lágerbe kerültek. Ott voltak másfél évig, onnét kérte a Pistám a bátyját, a Miskát (I.3.), hogy vitesse ki őket, de az nem vállalta, hogy nincsenek olyan helyzetben... Végül több próbálkozásra a falubeli Koczon Kati vitette ki őket Kanadába, pedig az nem is volt rokon, mert ő már rég ott élt akkor, ott volt honos, de nem volt gazdag. Ez a Kati akkor már idős asszony volt, de mivel neki csak egy lánya volt, megszánta 15
