Kerecsényi Edit: Távol a hazától… Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások (Lendva, 1994)

A petesházi Kálecz család négy nemzedékének életútja

A Miskáék közben, 1933-ban egyszer megjöttek, gondolták, hogy hazatelepülnek. Főleg a Kati akart hazajönni, de mikor az első hónap elseje megjött, és a Miska megkapta a kis fizetését, azt mondta, megy is vissza, ő nem dolgozik fillérekért. Pedig már öt hold földje volt itt, egy részét vette, a másikat örökölte, de még meg sem művelte. Októberben aztán ment is vissza, a muzsikás helyein visszavették. Mert igazi állásban nem volt soha. Egy év múlva aztán a Kati is utána ment, ő is visszakerült a régi helyére, szakácsnőnek valami gazdag urasághq?-...”

Adatközlőnk természetesen a saját (1.6.) életútjáról beszélt legszívesebben. Elmondta, hogy amikor 1932-ben féijhez ment, még mindig nagy nyomorban éltek, mert akkor is csak két holdjuk volt, amit férfi nélkül műveltek, hisz apjuk rég meghalt, öccse pedig csupán 12 éves volt akkor. Enni még csak volt mit - mondta -, de pénz sehogy sem került a házhoz, mert napszámosra senkinek nem volt szüksége. Márpedig a félje, Horváth Tamás is szegény, muraközi napszámos volt, aki egy lendvai faipari üzemben, a Nasickánál dolgozott, 1934-ben például hat dinár napszámért. Ezért akkor fél kg cukrot lehetett venni, 12 dinárért pedig egy „gyenge parasztinget”. Sokat töprengtek, miként lendíthetnének ők is a sorsukon, hisz 1936-ban két kislány is volt már a családban. A megoldást a külföldi munkavállalásban látták. És mivel ekkortájt érkezett vissza egy csoport mezőgazdasági vendégmunkás Franciaországból, akik örömmel újságolták, milye jól kerestek, ők is oda kívánkoztak.

„... Rettenetesen szegények voltunk, és az urammal elhatároztuk, hogy elmegyünk mi is Franciába dolgozni. A négyéves Gizi lányomat (11.12.) akkor elvállalta az anyám, a nyolchónapos Annust (11.13.) meg az uram családja. Muraszombatban volt egy munkáskamara, ott kellett jelentkezni Franciába munkára. És voltunk is ott gyalog hatszor, meg vissza is gyalog (30 km-re). De mindig azt mondták, hogy nincs hely. Németbe akartak küldeni bennünket, de oda csak külön vitték a férfiakat és külön az asszonyokat, és azt mi nem akartuk. És az uram akkor azt mondta, hogy addig nem mozdulunk, míg be nem vesznek bennünket a francia transzportba, mert hallottuk otthon a Csicsektől (az is ilyen iratokat intézett), hogy még indul egy transzport. És akkor vagy 20-an ott lefeküdtünk az árokszélbe, és azt mondtuk, addig nem mozdulunk, amíg Franciában munkát nem kapunk. És reggel négykor már ott álltunk, s mondtuk, hogy meg is csépöllük, ha az az ember (a munkáskamara ügyintézője) nem adja ki a francia helyeket. Hát akkor megijedt, és azt mondta, hogy mehetünk, mert éppen akkor jött haza a Lebárék transzportja, és mi mehettünk a helyükre.

Először egy kastélyba jutottunk, két öreg urasághoz. Én a konyhán dolgoztam, a féljem meg a kiskertben, és ott maradtunk két évig. Ott nagyon jó dolgunk volt, de messze voltunk a többi magyaroktól, nemigen kaptunk hírt, mert a két családunk meg itthon maradt a szülőknél. És szabadság akkor még nem volt. És mikor takarítottam, minden nap térdenállva imádkoztam az uraság hálószobájában a Szűzanyának, hogy csak Isten óvjon meg bennünket meg a családot... És közben küldözgettük haza a

14