Kerecsényi Edit: Távol a hazától… Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások (Lendva, 1994)
A petesházi Kálecz család négy nemzedékének életútja
kit mire tartott jónak. A Bözsi gyönyörű szép lányka volt, hát elgondolhatja, hogy őt mire tartotta jónak... Akkor már tudott egy kicsit spanyolul vagy portugálul, azt meg kellett tanulnia, és egyszer csak megsúgta neki egy szomszéd lányka, aki szintén ott szolgált valahol, hogy hallotta, hogy a török őt is készül eladni egy olyan házba, és szökjön meg még az éjszaka, mert jönnek érte. Akkor már a Márinak volt egy pici háza, amit a Vendellel építettek, mert a Vendel jó iparos volt, és jobban tudott már keresni. És akkor éjjel Bözsi megszökött a töröktől, és befogadták a Máriék. Akkor aztán onnét ment 1940 körül féijhez. Az ura egy idősebb ember lett, és még legény volt. Az egy Felsőlendva környéki magyar volt, ott dolgozott az is Sao Paulóban, szabóiparos volt, és volt már egy kis háza, és a Bözsi hozzáment. Nekik is csak egy lányuk lett, Bözsi (11.11.), és egyik sem jött haza soha. A Bözsike egy régtől ott élő magyar szabóhoz ment feleségül, és két gyermekük született. Sanyika (III. 13.) komputerokkal dolgozik, és egy brazil nő a felesége, Bettina (III. 14.) pedig tanítónő, és egy kanadai az ura. Mindegyik fiatal házas, sok színes fényképet szoktak küldeni. Egy biztos, hogy a Bözsi sokáig nagyon szerencsétlen és boldogtalan volt, mert szokta anyámnak írni, hogy mindig sírogatunk, annyit sírogatunk, hogy olyan nehezen élünk. Szemrehányásokat tett, miért is engedte el olyan fiatalon... Többször írta, hogy »hun volt magának az esze, hogy engem eleresztett«. Pedig őt nem küldte senki, maradhatott volna, mert már csak ketten maradtunk a házban, én (1.6.) és a Pista (1.7.). De hajtotta a kalandvágy, és úgy gondolta, ha nem tetszik, majd hazajön. De Amerika, az nem Murska...” [A 30 km-re fekvő Muraszombatra gondolt.] „Azért voltunk már csak ketten itthon, mert a Rozi (1.2.) már 1916-ban féijhez ment Magyarországra, Botfára, mert akkor még magyarok voltunk. Ő is meghalt már... Az ura szegény napszámos volt, de szereztek egy kis földet, és nyolc gyerekük lett. Abból négy (II.2-5.) Egerszegen él, kettő meg Pesten (II.6-7.), egy otthon, Botfán (II.8.), egy meg Kanadában (H.9.), aki 1966-ban disszidált. Egy ideig lágerben volt Ausztriában, aztán a Pista öcsém (1.7.) kivitette Kanadába. Amíg a nővérem élt, minden évben elmentem, ha lehetett, Búcsúszentlászlóra búcsúba, és akkor találkoztunk. A Miska bátyám (I.3.), az 1898-ban született, az is elment 1924- ben más petesházi meg szomszéd falubeli fiatalokkal és a Horváth Katival, akivel szerették egymást. Azért is mentek, mert itthon nagyon szegények voltak, meg azért is, mert a Katit nem akarták hozzáadni a Miskához, mert a Miska nem nagyon szeretett dolgozni, hanem csak muzsikálni, és bohém volt, nem maradt meg a pénz a keze között. Hát kilógott a családból. A Miskáék akkor már nem Brazilba mentek, hanem Uruguayba, Montevideóba, mert hallották, hogy ott sokkal jobb, több a kereset, és városban is lehet munkát kapni. A Miska nagyon ügyes volt, szalonokban, lakodalmakban muzsikált ott, ahol már sok magyar volt, és voltak, akik jobban kerestek. így ő is jól keresett. Később aztán továbbmentek Argentínába, Buenos Airesbe, és ott is haltak meg, családjuk nem lett. De amikor a Miska odaérkezett, ő is nehezen kapott munkát, mert igazából csak muzsikálni szeretett. És egy évig csak vécét pucolt, és még azt is éjjel csinálta, Kati meg cseléd volt. 13
